A Krónikák első könyvében szerepel Izráel első királyának, Saulnak a nemzetségtáblázata. Saul akkor került hatalomra, amikor Izráel vénei azt követelték Sámueltől, az Úr által kijelölt vezetőtől, hogy nevezzen ki királyt a nép élére, hogy a többi néphez hasonlók legyenek. Sámuel ellenállt, az Úr azonban arra utasította, hogy teljesítse a kérésüket – miközben megjegyezte, hogy e kéréssel Istent utasították el, nem Sámuelt (1Sám 8,1–9). A népnek nemzetté alakulásától fogva lehetősége volt arra, hogy Istent szolgálja igaz királyaként. A kevélység, a türelmetlenség és az irigység miatt azonban Izráel arra jutott, hogy az Úr uralma kevés nekik.Saul negyvenkét éven át uralkodott (13,1), Isten elleni lázadása azonban keserű sorsra juttatta a végén (1Krón 10,13–14).

Jézus megjelenésével Izráelnek és a világnak ismét lehetősége nyílt arra, hogy Istent szolgálja királyaként. Az emberiség korlátozott, és romlott szívű, Isten azonban mindent tud, és mindig azt teszi, ami helyes. Ő a legfőbb Király, aki mindenre elég. Akik hisznek Jézusban, azok nem csupán alattvalók lesznek Isten királyságában, hanem az ő fiai és leányai (Jn 1,12).

Jézus, olyan sokszor eltereli a figyelmemet a világ, és vágyat ébreszt bennem, hogy világi módon tegyem a dolgokat. Add, hogy az ilyen pillanatokban is egyedül téged kövesselek, mert csak te vezethetsz el engem a mennyek országába! Ámen.

A zsoltáros úgy látta, dicsérettel tartozik Istennek; megemlékezett arról, milyen drámai módon mutatta meg hatalmát Isten a világ teremtése során (Zsolt 65,7–8). A zsoltáríró hálát adott Istennek a bűnbocsánatért – észben tartva, hogy mielőtt Isten közbelépett, erőt vettek rajtuk a bűnök (65,4). A 65.zsoltár ezenfelül azt is ünnepli, hogy Isten nyújtja mindazokat az áldásokat, amelyeket népe élvez (65,10–14). Minden jó dolog, ami a földön történik, Isten szeretetéből, hűségéből és törődéséből fakadó szándékos tetteknek a gyümölcse.

Amikor Jézus eljött a világba, az emberek tehetetlenül vesztegeltek a bűn terhe alatt. Krisztus azonban meghalt és feltámadt az istentelenekért, bemutatva Isten bűnösök iránti szeretetét (Róm 5,6–8). Jézus áldozata tette lehetővé, hogy mindenki, aki Jézusban bízik, kapcsolatba kerülhessen Istennel hit által. Ez a kapcsolat juttat hozzá bennünket Isten hatalmának a jótékony áldásaihoz. Akik hisznek Jézusban, azok élvezik az Isten jóindulatával együtt járó áldásokat. Ő jó Atyja azoknak, akiket fiaivá és lányaivá fogadott.

Jézus, téged illet az én hódolatom és dicséretem is. Dicsérlek, mert annyira szeretted a bűnösöket, hogy az életedet adtad értük. Dicsérlek a hatalmadért és a tömérdek áldásért, amelyet ez a hatalom magával hoz – többek között azért is, hogy befogadtál a családodba. Ámen.

Jézus Fiú volt. Ha meg akarjuk érteni, kicsoda Jézus, mindenképpen meg kell értenünk az Atyához fűződő kapcsolatát. Amikor Jézus a Gecsemáné-kertben imádkozott, az „Abbá” szót is használta, amely nagyon bensőséges szülő-gyermek kapcsolatra utaló arám kifejezés, mintha magyarul azt mondanánk: „apukám”, „apucikám”. Azáltal, hogy Jézus mindkét elnevezést kimondta Atyjára, kifejezte szeretetét szíve nyelvén és a kor köznyelvén is, és az érződik belőle, hogy Jézus a lehető legszemélyesebben társalgott Istennel. Úgy beszélgetett vele, ahogyan egy szerető szívű fiú beszélgetett volna az édesapjával. 

Rettenetes helyzetben hangzott el ez a beszélgetés. Jézus beszélt „az óráról”, valamint arról „a pohárról”, amelyet ki kellett innia; ezzel küszöbönálló halálát jelezte előre (Mk 10,38). A pohár képletesen Istennek a világ bűne miatti ítéletét tartalmazta. Jézus tudta, hogy ezt ki kell innia ahhoz, hogy betöltse az Atyának az ő életére vonatkozó tervét népe megváltásáért. 

Jézus szenvedésében csodálatos igazságot fedezhetünk fel Isten szeretetéről. Mennyei Atyánk hosszú távon mindent a javunkra munkál még akkor is, ha ez a jó rövid távon nehéz időszakokat jelent gyermekei életében. A fájdalom és a szenvedés megléte nem cáfolja Isten gyermekei iránti atyai jóságát. Sőt az ő jelenléte segíti át az embereket a fájdalmon és a szenvedésen. A hívők is Istenre tekinthetnek, és szólíthatják őt „édesapjuknak”: „Mert nem a szolgaság lelkét kaptátok, hogy ismét féljetek, hanem a fiúság Lelkét kaptátok, aki által azt kiáltjuk: Abbá, Atya!” (Róm 8,15)

Jézus, köszönöm az áldozatodat, amellyel lehetővé tetted, hogy Istent Atyaként, Abbáként, Apukaként ismerhessem meg! Ámen.

Isten azért adta a törvényt, hogy gyámként és gondviselőként szolgáljon népével való kapcsolatában, amíg be nem teljesedik az eljövendő Messiás ígérete. Azért fektette le a törvényt, hogy felállítsa a szentség mércéjét, és ideiglenesen lehetőséget biztosítson az embereknek arra, hogy engesztelést szerezzenek bűneikért. Isten határozta meg, mennyi idő teljen el a törvény és az ígéret beteljesedése között – a mi javunkra. Egyetlen pillanat sem veszett kárba Jézus eljövetele előtt. 

Az ószövetségi izraeliták várakozással telve éltek; várták, hogy Isten beteljesítse ígéreteit. Akárcsak a kiskorú örökösök, ők is alá voltak vetve gyámjuknak, a törvénynek – és ez a rendelkezés semmivel sem hozta őket jobb helyzetbe a rabszolgáknál. Jézus azonban azért jött el, „hogy a törvény alatt levőket megváltsa, hogy elnyer[jék] a fiúságot” (Gal 4,5). Ő volt a beteljesült ígéret, amely lehetővé tette az Isten örök családjába való bekerülést. 

A hívők Isten gyermekei, és részesülnek az Úr lélegzetelállítóan bőséges örökségéből. Nincs több bizonytalanság: Isten a hívőket a szeretteinek nevezi, és megadja, hogy mennyei Atyjuk szoros, mélységesen ragaszkodó, elkötelezett szeretetében járhassanak. 

Jézus, köszönöm, hogy szabaddá tettél a kétkedéstől, a szolgaságtól és a magánytól! Köszönöm, hogy bekerülhettem Isten családjába! Ámen.

Az, ahogyan Isten kapcsolatot létesített Izráellel a Sínain, nagyon fontos pillanatot jelez az emberiség történelmében. Addig az emberek úgy gondolták, hogy az isteneket területi korlátok kötik, és nincs semmilyen kötelezettségük az emberek iránt. Isten azonban úgy döntött, látványos módon szabadítja meg Izráelt az egyiptomi fogságból, hogy megmutassa irántuk való szeretetét, és így megismerjék, Isten mennyivel fenségesebb és magasabb rendű más népek isteneinél. Ahogyan másutt már rámutattunk, az 5Móz azért íródott, hogy segítsen Izráelnek megérteni és felidézni: Isten megszabadította őket erejével, szuverén hatalmat gyakorol ég és föld fölött (nem csupán a föld egy csücske fölött), és jobban szereti őket más népeknél. Ezért szólított fel Mózes minden újabb nemzedéket arra, hogy emlékezzenek meg szabadulásuk történetéről, felidézve, mit tett Isten őseikért. 

János evangéliumának az 1. fejezete az emberi történelem egy másik igen jelentős pillanatát beszéli el, amelyre érdemes szüntelenül emlékezni: a megtestesülést. Amikor Isten emberi testet öltött magára, és népe között „lakozott” (szó szerint: „sátorozott”; Jn 1,14), kön. nyebben meg lehetett közelíteni Istent Jézus nyilvános szolgálatán keresztül. Isten Jézus által bizonyította be hatalmát, hogy képes megszabadítani övéit a bűn erejétől; rajta keresztül mutatta meg nekünk tökéletes szeretetét, és gondoskodott arról, hogy a föld minden népének kapcsolata lehessen az egy igaz Istennel.

Jézus, köszönöm, hogy köztünk, emberek között lakozol, és lehetővé teszed, hogy kapcsolatunk legyen az egy igaz Istennel! Ámen.

Mózes ötödik könyvében annyiszor ismétlődik az a parancs, hogy Istent meg kell ismerni és minden más isten helyett csak őt szabad imádni, illetve hogy minden rendelkezését be kell tartani, hogy az ember néha azt érzi, ez túl sok, és mintha már a cselekedetekből való megigazulásta erőltetné. Föl kell tehát tennünk a kérdést, hogy Isten vajon miért akarta, hogy Mózes mindezt ennyire hangsúlyozza, különösen is az 5Móz 6. fejezetében. A 6,1–3 és 6,6–9 szakasz tanúsága szerint az ebben a fejezetben található felszólítások Isten népének – és a következő generációknak – a javát célozzák. Mózes arra szólítja föl Izráelt, hogy szeresse az Urat teljes szívéből, lelkéből és erejéből (6,4–5). A tökéletes szeretet az elvárás. Miért? Mert ez szolgálja Isten népének a javát. Az a lehető legjobb az ember számára, hogyha az életét Isten törvénye, illetve tanítása köré építi, ugyanis ezek éppen arra valók, hogy megmutassák az Atya szíve közepét és így az áldáshoz és a mindent átható örömhöz vezető utat. Ugyanakkor mindannyian tudjuk, hogy gyakran mégis másban keressük a legfőbb boldogságot. Miért olyan lehetetlenül nehéz Isten útját követni, ha tudjuk, hogy az vezet az áldáshoz, és ha nem követjük, annak keserves következményei lesznek?

Csakúgy, mint ahogy Izráel Egyiptomban rabszolgaságban élt, és képtelen volt változtatni helyzetén, minden ember a bűn rabszolgája, Istentől elszakítva él, és szíve mélyén elutasítja kegyelmes jóságát (Ef 2,1–10). Ha tovább olvassuk Mózes ötödik könyvének ezt a fejezetét, láthatjuk, hogy Isten minden parancsa, amelyet népének adott, szorosan összefügg Isten kegyelmével, amelyet már megtapasztalhattak (5Móz 6,20–25). Isten ragyogó kegyelméből elveszi az ember bűnét, és Jézusra terheli, aki a helyettes elégtétel az egész emberiség bűnéért, azért, hogy az ember képtelen olyan tökéletesen szeretni Istent, ahogyan azt az Úr az 5Móz 6,5 versében megparancsolja. Jézus betöltötte a törvényt, megfelelt Isten azon elvárásának, hogy igaz legyen az Úr előtt – ahogy az 5Móz 6,25 versében olvassuk –, és nekünk adta saját igazságát (Róm 3,21–22). Ez azért válhatott valóra, mert az Atya a hívőket magához vonzza (Jn 6,44), Jézus mutatja be a tökéletes élet áldozatát a bűnért, a Szentlélek pedig az igaz életben vezeti a hívőket (6,13). A Szentháromság Isten kegyelmesen fáradozik a keresztény hívők érdekében, hogy megtapasztalhassák az Isten szerinti élet áldását. Ők tehát nem azért tartják be Isten törvényét, hogy kiérdemeljék kegyelmét, hanem azért, mert már megkapták Isten kegyelmét. Isten gyermekei az ő kegyelméből szabaddá váltak Krisztus által, ezért képesek megtapasztalni, hogy milyen az Isten szerinti életben járni úgy, ahogyan a Bibliában áll.

a. Teológiai kifejezés. A cselekedetekből való megigazulás azt jelenti, hogy Isten bizonyos vallásos cselekedeteink miatt eltekint bűneinktől, és igaznak fogad el bennünket. A cselekedetekből való megigazulás szemben áll a kegyelemből való megigazulással, mely szerint viszont cselekedeteink nem képesek kikényszeríteni Isten bocsánatát, hanem az kizárólag Isten könyörülő irgalmából nyerhető el.  

Jézus, köszönöm az irgalmadat! Segíts, hogy engedelmeskedjek annak, amit te szeretnél, és teljes szívemmel, lelkemmel és elmémmel szeresselek téged! Ámen.

A Szentlélek tevékeny szerepet játszott az Ószövetségben. A Bírák könyvében számos embert felruházott erővel. A Szentlélek volt az, aki „megszállta Gedeont”, amikor Gedeon harcolt a midjániak és az amálékiek ellen (Bír 6,34); és ő volt az, aki „Jeftére szállt” (11,29), amikor az az ammóniak ellen vonult; a Lélek volt az, aki hatalmas erővel „megszállta” Sámsont, és képessé tette őt ellenfele legyőzésére (14,6). Amikor a Szentlélek megmozdult, döbbenetes dolgok történtek. 

A Szentlélek az Ószövetségben embereket használt hatalmas tettek véghezvitelére, de ma is nagy dolgokat cselekszik. Jézus azt mondta a tanítványainak, hogy jobb lesz nekik, ha elmegy, mert miután elment, elküldi „a Vigasztalót” (Jn 16,5–15). Jézus megígérte, hogy a Szentlélek megítéli majd a világot bűn tekintetében, és elvezeti a tanítványokat minden igazságra. Lehet, hogy ma a keresztények nem rendelkeznek olyan testi erővel, hogy széttépjenek egy oroszlánt, ahogy Sámson tette, de még ennél is nagyobb erőt kaptak arra, hogy ellenálljanak a bűnnek, és elvigyék az evangéliumot a nemzeteknek. 

Jézus, köszönöm neked a Szentlelket! Adj bátorságot és alázatot, hogy engedelmes legyek neki mindenben, amit teszek, és így hatalmas dolgokat tehessen általam! Ámen.

Dávid fölismerte, hogy egy épület soha nem adhat otthont a világmindenség örökkévaló, mindenható Istenének. Úgy tervezte, hogy az Úr lába zsámolyaként építi meg a templomot – ez a metafora a mennyben, mindennél magasabban trónoló Isten tevékenységének a földi bázisára utal. A Szentírás másutt az egész földet nevezi Isten zsámolyának (Ézs 66,1). Semmilyen istentiszteleti hely, még Salamon temploma sem képes megragadni Isten fenségét és dicsőségét. Őt nem fogadhatja be semmi (ApCsel 7,48–50). 

Isten a földön élő emberek iránti kedvességéből elküldte Jézust, hogy bemutassa nekik jellemét és hatalmát (Jn 1,18). Isten lejött hozzánk a magasból, hogy a szívünkben, ne pedig a vallási célokat szolgáló épületekben lakozzon (Ef 3,16–17). Isten gyermekeinek nem kell templomba menniük ahhoz, hogy Istennel legyenek – ő Lélek, és egy időben van jelen mindenütt. Jézus, akiben ott lakozik Isten teljessége, mindig jelen van a hívő életében (Kol 1,19–27).

Jézus, köszönöm, hogy bemutattad nekem Isten jellemét és hatalmát, és köszönöm, hogy jelen vagy az életemben! Megtiszteltetés, hogy azt szolgálhatom, akinek a föld zsámoly a lábai alatt! Ámen.

Miért fordul el Isten? A zsoltáros ezt a kérdést tette fel, mert azt hitte, Isten megfeledkezett nyomorúságba jutott, elnyomott népéről, Izráelről. Az izraelitákat legyőzték ellenségeik, szétszórták őket, gyalázatot hoztak rájuk, ők mégsem távolodtak el Istentől. Hűek maradtak, és megtartották szövetségét (Zsolt 44,18). Isten azonban úgy döntött, megengedi, hogy nyomorúság sújtsa népét, mintha elrejtette volna arcát előlük (44,25). Sötétségükben Istent keresték; könyörögtek, hogy jelentse ki magát és dicsőségét. 

Az Újszövetség megerősíti: Jézus azért jött, hogy kinyilatkoztassa Istent minden embernek. Jézus arcán Isten dicsősége tükröződik. „Mert Isten, aki azt mondta, hogy a sötétségből világosság ragyogjon, ő gyújtott világosságot a szívünkben, hogy felragyogjon Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán. ” (2Kor 4,6) Az Atyát soha senki nem látta (2Móz 33,20; Jn 6,46), Krisztus arcán keresztül azonban Isten dicsőségét látják megnyilvánulni Isten gyermekei. Jézus követői az örökkévalóságra tekintenek szívükben, és vágyva várják Krisztus visszatérését, amikor majd „látják az ő arcát, és a neve a homlokukon lesz. Éjszaka nem lesz többé, és nem lesz szükségük lámpásra és napfényre, mert az Úristen lesz a világosságuk, és uralkodnak örökkön örökké. ” (Jel 22,4–5)

Jézus, alig várom, hogy meglássam az arcodat! Add, hogy addig úgy ragyogjon át rajtam a fényed, hogy mások meg akarjanak ismerni téged és az Atya Istent! Ámen.

Ruth elhatározta, hogy anyósa mellett marad. Ez azért is nagyon fontos, mert amikor Ruth azt mondja, hogy Naomi Istene az ő Istene is, azzal megvallja az egyetlen igaz Istenben való hitét. Úgy döntött, hogy ragaszkodik Istenhez, Naomihoz és Naomi népéhez. Lemondott mindenről, amit addig ismert, azért, hogy Istent kövesse. Ruthnak megvolt a lehetősége arra, hogy válasszon: vagy új életet kezd Istennel, vagy visszatér régi életéhez és népe bálványaihoz. Ő úgy döntött, hogy lelkesen és odaadóan anyósa mellett marad, Istent szolgálja, és kitart abban a hitben, amelyet megismert.

Elképesztő, hogy Isten a zsidók hitén kívülálló embert – ráadásul egy nőt – választ ki nem csupán arra, hogy Izráel Istenét kövesse, hanem arra is, hogy a Messiás őse legyen (Mt 1,5). Ez már előrevetíti mindazt, amit majd az egész világ megváltása jelent, elsőként a zsidók, majd pedig minden nép számára (Róm 1,16). Jézus nemcsak a zsidóság megváltója, hanem az egész világé. Az ereiben pogány (azaz nem zsidó) vér is csörgedezett az olyan „jövevény” felmenőknek köszönhetően, mint például Ruth. Amikor eljött a világba, felettébb egyértelművé tette, hogy a megváltás az egész világnak szól.

Ahogyan Ruth zsidó családja és hite révén került be Isten családjába, úgy Jézus követői a Krisztusban való hit és Isten kegyelme révén kerülnek be Isten családjába. „Ezért tehát nem vagytok már idegenek és jövevények, hanem a szentek polgártársai és az Isten háza népe, akik az apostolok és próféták alapkövére épültetek, ahol a szegletkő maga Jézus Krisztus.” (Ef 2,19–20) János ezt írja a Jn 3,16 versében, amely világszerte az evangélium üzenetének lényegi összefoglalásává vált az egyházban: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”

Jézus, köszönöm neked Ruth példáját és hűségét! Köszönöm, hogy a családfádba zsidók és nem zsidók egyaránt bekerültek! Köszönöm, hogy én is a családodhoz tartozhatom! Ámen.

Évszázadokon át a léviták szolgáltak a szent sátorban és körülötte; ez a hordozható sátor nyújtott otthont a szövetség ládájának és az Isten imádásához használt kellékeknek (4Móz 4,5–15). Izráel papjai működtették az áldozati rendszert, illetve vállalták a felelősséget a sátor szétszedéséért és összerakásáért, ahányszor a tábor odébb mozdult. Amikor az Úr elvégezte, hogy Izráel megnyugodjon a hadakozástól Dávid uralmának az utolsó évei alatt, a király megragadta a lehetőséget, hogy új feladatokkal bízza meg a lévitákat. Közben elkezdte tervezni azt is, hogy állandó templomot építsen Jeruzsálemben – akkor már nem lesz szükség a hordozható sátorra. Dávid nagy gonddal nevezte ki Izráel vezetőit az Úr lehető leghatékonyabb szolgálatára (1Krón 23,2–6).

Hasonlít ez arra, ahogyan Jézus is szereti és szolgálja az egyházat. Szükség szerint különféle lelki ajándékokat osztogat Krisztus testének a javára (Róm 12,4–8). Ahogyan Dávid király idején változtatni kellett a vezetők szerepén a nemzetben lezajló változások miatt, Krisztus is az egyház változó szükségeinek megfelelően intézi a dolgokat, és ruházza fel övéit konkrét ajándékokkal szolgálatuk megerősítésére. A lelki ajándékok célja, hogy a gyülekezet egésze szolgáljon, végezhesse küldetését a világban, és dicsőítse Istent Jézus által (1Pt 4,10–11).

Jézus, kérlek, mutasd meg, hogyan szolgálhatnálak ma az ajándékaimmal téged és a te országodat! Ámen.

Jeruzsálem újjáépítése elsősorban a lelki helyreállítást célzó vállalkozás volt. Ezt a lelki célt azonban fizikai munkával lehetett elérni. Ugyanígy az újjáépített város folyamatos lelki életerejének fenntartásához is szükség volt a gyakorlati szükségletek betöltésének véget nem érő munkájára. Nehémiás ennek érdekében kapuőröket jelölt ki, akik őrizték a város kapuit és a templomot, valamint zenészeket, akik vezették a templomi dicsőítést (Neh 7,1). A város biztonságának a biztosítására Nehémiás két tisztségviselőt nevezett ki; ők feleltek Jeruzsálem egyik, illetve másik feléért (7,2; vö.3,9.12). Ezenkívül a városlakók felváltva őrködtek saját otthonuk közelében. Nehémiás ügyelt a részletekre; megparancsolta, hogy csak akkor nyissák ki a kapukat, amikor már jó melegen süt a nap (7,3). Ezzel meggátolták, hogy rajtaütésszerű támadás érje őket napkeltekor, abban az időben, amikor általában ki szokták nyitni a városkapukat.

Jézus megígérte, hogy fel fogja építeni egyházát (Mt 16,18). Jeruzsálem esetében a falak és a kapuk az ellenséggel szembeni védekezést képviselték, Jézus azonban úgy festi le egyházát, mint amely támadást intéz az ellenséges terület ellen, megrohamozva azt. Jézus stratégiája az volt, hogy kettesével kiküldte a tanítványokat. Az igehirdetés és gyógyítás lelki szolgálatához bizony poros, sokat gyalogló lábakra volt szükség, és figyelembe kellett venni az étel és szállás szükségletét is. Jézus ezekre a gyakorlati részletekre nézve azt mondta nekik, hogy ott szálljanak meg, ahol szívesen látják őket, és azt egyék és igyák, amit eléjük tesznek (Lk 10,1–12). Jézus gyakorlati stratégiáját alkalmazták az apostolok és az első gyülekezetek szolgálattevői is, így terjedt el a keresztény hit az egész akkor ismert világon.

Jézus, köszönöm, hogy ilyen bölcsen intézted az evangélium terjesztését és egyházad építését! Segíts, hogy megtaláljam, hogyan tudnék még inkább részt venni az egyházad terjesztését célzó küldetésben! Ámen.