Akiknek Pál a thesszalonikai gyülekezet tagjaiként írt, Jézus új követői voltak. Sok kérdéssel és kihívással szembesültek, miközben súlyos üldözés érte őket a zsidók részéről. Természetesnek tűnik tehát, hogy Pál reménységgel tölti meg hozzájuk írt első levelének minden egyes fejezetét. A könyv nagy része úgy ábrázolja Jézust, mint az üdvösség reménységét – mind ebben az életben, mind akkor, amikor majd visszatér a földre. Ez az üzenet különösen létfontosságú volt ennek a hallgatóságnak, hiszen az evangélium eredetileg nagy szenvedés és szorongattatás közepette jutott el hozzájuk (1Thessz 1,6).

Pál arra biztatja a thesszalonikaiakat, hogy reménykedjenek, avagy „várják” Jézust, aki megszabadítja őket az eljövendő haragtól (1,10). Ez a „várakozás” azt sugallja, hogy örömmel, buzgón várják az Úr visszajövetelét, reménykedésük pedig bizakodó várakozás, nem csupán ábrándozás. Akik hisznek Krisztusban, és őt követik, azok bizakodva élhetnek, akármilyen is a jelenlegi helyzetük, és egészen biztosan örömmel töltheti el őket Jézus második eljövetelének a várása.

Jézus, segíts bizakodva, türelmesen és örömmel várnom visszajöveteledet! Segíts, hogy mindennap egyre jobban bízzak benned és tudjam, hogy a te időzítésed tökéletes! Ámen.

Az ókorra jellemző agrártársadalmakban a betakarítás olyan kulturális esemény volt, amely központi helyet foglalt el a nép nagy részének az életében. Izráel évente háromszor ült ünnepet (első zsengék, hetek, lombsátrak ünnepe); ezek mindegyike valamilyen aratáshoz kapcsolódott. Isten népének az ünnepei alkalmával a bőséges aratás arról biztosította az embereket, hogy Isten velük van, és gondjukat viseli.

Sajnos a száműzetésből Júdába visszatérők fontosabbnak tartották saját házuk építését Isten templomának az újjáépítésénél (Hag 1,2–4). Isten erre válaszul aszállyal fenyítette népét (1,11). Bár sokat vetettek, keveset takarítottak be (1,6). Miután részesültek a szűkös aratás fenyítésében, és meghallották Haggeus üzenetét, elkezdték újjáépíteni a templomot.

A keresztények ma is egyfajta védelemként tapasztalják meg Isten fenyítését; arra emlékezteti őket, hogy szerető Atyjuk van (Zsid 12,5–10). Az ilyen fenyítés „az igazság békességes gyümölcsével fizet” a hívőknek (12,11). Jézus az aratás képével tanított különböző lelki igazságokat küldetéséről. Azokat, akiknek szükségük volt rá, hogy meghallják az evangéliumot, érett gabonamezőhöz hasonlította, és tanítványait arra biztatta, hogy kérjenek még munkásokat az aratásba (Mt 9,35–38). Haggeus idejében Isten kész volt bőséges aratással megáldani népét, amint előtérbe helyezik a templom felépítését.

Jézus halálával többé már nem volt szükség a templomra az üdvösség csatornájaként (Mk 15,38). Ma a hívők azzal vesznek részt az egyház építésében, hogy megosztják a Jézusról szóló örömhírt a körülöttük élőkkel. Az egyház, amelyet Jézus épít – nem úgy, mint a templom Haggeus idején –, leronthatatlan lesz, és Isten országának élő jeleként szolgál Krisztus visszatéréséig (Mt 16,18).

Jézus, segíts, hogy élő kő legyek egyházadban! Használj gyülekezeted növelésére, hogy ebben is megdicsőülhess! Ámen.

Ma a „Krisztus” elnevezés természetes módon kapcsolódik Jézus nevéhez. Az evangéliumok megírásának idején azonban ritkán, megfontoltan használták az emberek a „Krisztus” szót, a héber „messiás” görög megfelelőjét, amely szó szerint azt jelenti: „felkent”. Az Ószövetségben háromféle embert kentek fel: a prófétákat (1Kir 19,16), a papokat (2Móz 28,41) és a királyokat (1Sám 16,13). Az Újszövetségben Jézus Isten mindenek felett álló Felkentje, akit Isten jelölt ki arra, hogy a legfőbb próféta, pap és király legyen (Mt 27,11; Zsid 6,20; vö. Ézs 61,1). A farizeusok és a vallási vezetők akkoriban halállal büntethető istenkáromlásnak tekintették ezt a kijelentést. A „Krisztus” szót mégis négyszázhetven alkalommal használja Jézusra az Újszövetség. Amikor egy szerző a „Krisztus” szót említette bárhol az Újszövetségben, tisztában volt azzal, mivel jár ennek a szónak a használata – hogy mit jelent ez számára szerzőként, és mit mond el a Megváltójáról.

Jézus, te vagy a Krisztus, a Messiás, a Felkent, akit az emberiség megmentőjeként várt. Próféta, pap és király vagy egy személyben, és én egész lényemmel imádlak. Ámen.

Az „Üdvözítő”, a „Krisztus” és az „Úr” hármas megnevezés találóan jellemzi Jézus megmentő munkáját. Az 1,47 vers Istent nevezi Megtartónak, itt pedig Jézusra vonatkozik ugyanez a megnevezés. Ugyanis az „Üdvözítőnek” fordított szó magában foglalja a „szabadító, védelmező, megtartó” jelentést is (lásd Lk 1,47). A „Krisztus” – héberül „Messiás” – cím „felkentet” jelent; Jézus királyi rangjára utal: ő az, akit régen megígértek és vártak. Az „úr” az uralkodók titulusa. Az „Úr” szó használata szerte az Újszövetségben azért is jelentős, mert az Isten szövetségi neve iránti tiszteletből e szó görög megfelelője szerepelt a Jahve helyett az Ószövetség görög fordításában.

Péter az ApCsel 2,30–36 szakaszában fejtette ki e szavak jelentését, ahol úgy beszél Jézusról, mint aki egy trónon ül, és Isten jobbján, vele együtt uralkodva osztogatja az üdvösség ajándékát. Péter ezáltal összekapcsolta Jézust Istennek a Dávid örök királyságára vonatkozó ígéretével. Ha csak jó embernek vagy nagy tanítónak nevezzük Jézust, azzal mérhetetlenül kisebbítjük a valóságot. Jézus azért jött, hogy megmentse az embereket a bűnükből, ahogyan megígérte. Eljött, hogy szolgáljon, szenvedjen és meghaljon, feltámadjon, és örökre uralkodjon Úrként. Így valósult meg Isten nagy terve, amelyet A zsidókhoz írt levél szerzője „ilyen nagy üdvösség[nek]” nevez (Zsid 2,3).

Jézus, saját magamat sosem lettem volna képes megmenteni. Te vagy az én királyi szabadítóm, és azt akarom, hogy az életem Ura is legyél. Ámen.

Jézus bűn fölötti hatalmát már szolgálata elején megkérdőjelezték. Miután szemtanúja volt, mekkora hittel rendelkeztek azok az emberek, akik rendkívüli erőfeszítéssel hozták elé béna barátjukat gyógyulásért, Jézus így szólt: „Ember, megbocsáttattak a bűneid.” (Lk 5,20) A farizeusok és a törvénytudók tisztában voltak azzal, hogy csak Isten bocsáthatja meg a bűnöket – és mivel nem hitték, hogy Jézus valóban Isten, istenkáromlással vádolták. Jézus feltámadása után nem maradt többé hely a megkérdőjelezésnek vagy kételkedésnek. A halál legyőzésével Jézus bebizonyította, hogy nem csupán színlelt, és nem is volt istenkáromló, hanem ő valóban Isten Fia. Ez a halál fölött aratott győzelem jelezte, hogy isteni hatalma van a bűnök megbocsátására.

Lukács összekapcsolja az életet megváltoztató, bűnt legyőző evangélium hirdetését Krisztus feltámadásával. A megtérés és a bűnbocsánat örömhíre, amelyet a tanítványok elkezdtek hirdetni, miután Jézus felment a mennybe, a Szentlélek pedig eljött erővel, ebben az alapvető igazságban gyökerezik: Krisztus Isten szentírásbeli ígéreteinek a betöltéseként szenvedett és halt meg, majd támadt fel a harmadik napon. A halál vereséget szenvedett; a bűn hatalma megtört. A bűnbocsánat most már elérhető mindazok számára, akik hisznek Jézus hatalmas nevében.

Jézus, te Isten vagy, és van hatalmad megbocsátani a bűnöket. Köszönöm, hogy az enyéimet is megbocsátottad! Dicsérem hatalmas nevedet! Ámen.

A hit arról szól, hogy bízunk Jézusban a hétköznapi körülményektől függetlenül. Pált és Szilászt megverték, levetkőztették és börtönbe vetették Jézus követéséért (ApCsel 16,22–23), ám hitük valódi próbáját az jelentette, hogyan reagálnak a bebörtönzésre. Nem jogi lépéseket fontolgattak, és nem kezdtek el zúgolódni; nem kérdőjelezték meg Isten tervét. Inkább úgy döntöttek, hogy imádkoznak és énekelnek (16,25). A többi fogoly bizonyára különösnek találta ezt a cselekvést és viszonyulást – ahogyan a börtönőr is! 

Hogy megmutassa dicsőségét Pál és Szilász helyzetén keresztül, Isten földrengést küldött, és felrázta a dolgokat. A börtönőr azt hitte, a foglyok elmenekültek; kétségbeesésében már véget akart vetni az életének, mert tudta: halálra fogják ítélni, ha szolgálata alatt megszöknek a foglyok. Pál és Szilász azonban nem a saját javukat keresték; ott maradtak a börtönben, és hirdették az igét a börtönőrnek. Az őr igencsak elképedhetett, amikor látta, hogy ez a két fogoly ilyen szelídséggel reagál az ő kegyetlenségére.

A börtönőr feltette azt, ami „a nagybetűs kérdés” azok számára, akik látták Istent és Isten gyermekeit munkálkodni: „…mit kell tennem, hogy üdvözüljek?” (16,30) A válasz egyszerű, mert egyértelmű az üzenet: „Higgy az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözülsz…” (16,31) Pál zseniális teológus volt, de azt is tudta, hogy Jézus üzenete gyönyörűségesen egyszerű, és kész volt érthetően megosztani, amint alkalom nyílt rá, és nyitottságot tapasztalt.

Jézus, köszönöm, hogy ilyen egyszerűvé tetted az üdvösség elnyerését, és így bárki részesülhet benne, például én is! Ámen.

Jézus személyes Megváltó. Azért jött, hogy megmentse a világot, és ezt úgy viszi véghez, hogy egyenként megmenti azokat, akik bíznak benne. Ő nem egy távoli, kozmikus istenség, akinek fogalma sincs arról, mi zajlik ebben a világban. Nagyon is tisztában van életünk minden részletével, és törődik vele.

Pálnak oda kellett állnia a korabeli zsidó vallási vezetők bírósága elé. Majdnem zendülés tört ki, és Pál szenvedte el a következményeket. A vezetők meg akarták ölni Pált az általa hirdetett üzenet miatt. Ebben a rendkívül nehéz helyzetben Jézus személyesen jelent meg, hogy gondoskodjon apostoláról. Élő Megváltónk testben megjelent Pálnak, és átadta neki következő megbízását.

Ahogyan Pál a rómaiaknak írt levelében fogalmazott (Róm 8,38–39), semmi sem szakíthatta őt el Jézustól. Nehéz helyzetbe került, de Jézus tudott erről, és úgy döntött, hogy személyesen keresi fel. Nem fordul elő ilyesmi túl gyakran, de azért valóságos. Jézus ma is tud mindenkiről külön-külön, és törődik velünk. Ő a világmindenség nagy Istene, aki közel jött, hogy egyenként szeressen bennünket, embereket.

Jézus, köszönöm, hogy nevemen szólítottál! Köszönöm, hogy személyesen ismersz, és lehetővé tetted, hogy én is megismerjelek! Szeretlek! Ámen.

Az üdvösség: csoda. A Szentírás sivár képet tár elénk az emberiség lelkének az állapotáról. Nemcsak az a gond, hogy rosszak az emberek, hanem az is, hogy lelkileg halottak. Mindenkinek fel kell támadnia lelkében ahhoz, hogy megismerhesse Istent, és érte élhessen. A jó hír az, hogy Jézus Krisztus meg tudja adni a lelki feltámadást.

A Bibliában a körülmetélés általában arra a szokásra utal, hogy a fiúgyermekek előbőrét lemetszették nyolc nappal a születésük után, ezzel jelezve, hogy a gyermek bekerült az ószövetségi hitközösségbe. Pál erre a jól ismert képre épített, amikor így írt: „Benne vagytok körülmetélve is, kéz nélküli körülmetéléssel, levetve a bűn testét Krisztus körülmetélésében.” (Kol 2,11) Ez az Ez 36,26 versében olvasható isteni ígéretet visszhangozza: „Új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek. Elveszem testetekből a kőszívet, és hússzívet adok nektek.” Az emberek ma csak azért tapasztalhatják meg az életet, a jövőben pedig testük feltámadását, mert Jézus meghalt és feltámadt. Bárki átélheti a lelki feltámadást, ha Jézus Krisztusba veti a hitét. Jézus nem csupán segít az embereknek, hogy jobbak legyenek; új életre támasztja fel őket a lelki halálból. Az üdvösség egyedül Isten kezében van. Az emberek semmi olyasmit nem tehetnek, amivel kivívhatnák Isten tetszését és jóváhagyását. Nincs olyan szertartás, sem régi, sem új, amely helyettesíthetné Isten kegyelmének a munkáját az emberiség megváltásában.

Jézus, én lelkileg halott voltam; te keltetted életre a lelkemet. Köszönöm neked ezt a csodát! Köszönöm, hogy új lelket és új szívet adtál! Ámen.

A 141. zsoltárban a zsoltáros arra kéri Istent, hogy hallgassa meg hangját, és fogadja „illatáldozatként” imádságát. Ma a hívők azzal a bizonyossággal imádkozhatnak, hogy Isten meghallgatja imáikat. A Zsid 7,25 verse azt mondja: Jézus „mindenkor él, hogy közbenjárjon értük”. Jézus szolgál közbenjáróként a hívők és Isten között, illetve ő fogadja, majd mutatja be Isten előtt a hívők kéréseit. Az 1Jn 2,1 verse hozzáteszi: „…van szószólónk az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus…” Míg a zsoltáros könyörgött Istennek, hogy hallgassa meg és fogadja el imáit, ma a hívők abban a biztos tudatban imádkozhatnak, hogy Jézus viszi oda imáikat Istenhez. Kétség sem fér hozzá, hogy Isten meghallgatja követőinek az imáit. Jézus lehetővé tette, hogy a hívők „imádságban és könyörgésben mindenkor” Isten elé hozhassák kéréseiket (Fil 4,6). A hívők imádságai jó illatú áldozatként szállnak fel Istenhez, aki meghallgatja őket.

Jézus, köszönöm, hogy kéréseimet odaviszed az Atyához, így imádságaim jó illatú áldozatként juthatnak elé! Ámen.

Hogyan lehet lezárni a valaha írt legnagyszerűbb teológiai értekezést? Pál részéről erre a kérdésre az volt a válasz, hogy visszautalt arra, amit korábban már kimondott. Tulajdonképpen erről szólt egész szolgálata, hiszen elkötelezte magát amellett, hogy egyedül Krisztust, a megfeszítettet hirdesse újra meg újra (1Kor 2,2). Ez az örömüzenet az emberiség egyedüli maradandó reménye.

A rómaiakhoz írt levele záró áldásában Pál ismét emlékezteti olvasóit Jézus Krisztus nagy és titokzatos evangéliumára, amely elérhető mindazok számára, akik hisznek, akár zsidók, akár pogányok. Ez a teljes Szentírás központi mondanivalója, és most Jézus munkáján keresztül beteljesednek Isten tervei. Ez a levél ugyanúgy végződik, ahogyan az egész történelem is fog majd: Pál meghajtja térdét, szemét egyedül Krisztusra függeszti, és dicsőséget ad Istennek azért, amit tett, és amit biztosan megtesz a jövőben – mi pedig csatlakozhatunk hozzá.

Jézus, köszönöm neked Pál üzenetének egyszerűségét! Szeretném, ha az én leírt vagy kimondott szavaim is mind rád mutatnának. Ámen.

Ebben a szakaszban találjuk a legvilágosabb utasításokat a gyülekezet istentiszteleti alkalmaival kapcsolatban. Noha egyes felekezeteket elválaszthat egymástól az úrvacsorával kapcsolatos eltérő felfogás, az úrvacsora tulajdonképpen az egyház egységének a látható megnyilvánulása. Pál tanítása szerint az egyház egészének hirdetnie kell Krisztus halálát (1Kor 11,26).

Bár a keresztények között továbbra is vita folyik az úrvacsorának a hívők életében betöltött pontos szerepéről, Pál egyértelműen kijelenti, hogy az úrvacsorát lehetséges helytelenül venni (11,27). Pál azt írta, hogy aki részesül benne, az vizsgálja meg saját életét, mielőtt magához veszi a kenyeret és a poharat (11,28). Ez az önvizsgálat tartalmaz személyes és közösségi elemeket is. Krisztus testének megbecsülése ebben a szakaszban (11,29) egyszerre utal Jézus testére és az egyházra, amit a következő fejezet vázol fel (12,12–27). Az úrvacsora alkalmával tehát a hívőknek meg kell vizsgálniuk, nincs-e az életükben valamilyen bűn Krisztussal szemben vagy bármilyen vétek egymással szemben.

Az úrvacsoraasztal mellett a hívők a többi hívővel együtt ünneplik a Krisztusban való egységüket, és megújítják elköteleződésüket Isten, az ő népe és az ő küldetése iránt.

Jézus, köszönöm neked az úrvacsoraasztalt, és kérlek, add, hogy mindig bűnbánó, alázatos szívvel járuljak hozzá! Ámen.

Krisztus követői elnyerték az elképzelhető leghihetetlenebb ajándékot Isten szeretetében, kegyelmében és irgalmában. Nekik semmibe sem kerül, Jézusnak azonban mindent oda kellett adnia érte. Krisztus nemcsak életet és lélegzetet adott követőinek, de halála és feltámadása által legyőzte a bűnt és a halált is.

Éppen ezért, amikor adakozásról beszélünk, a szigorú százalékszámítgatás a múlté, és a keresztények már nem a kötelesség terhe alatt élnek. Pál világosan megmondja, hogy a hívőknek bőkezűen kell adakozniuk, és bőkezű viszonzásra számíthatnak. Egyébként is, az adakozó hozzáállása fontosabb, mint az adomány mértéke.

Rendeltetése szerint az adakozás az imádat cselekedete: a hívőnek alkalma nyílik általa válaszolni Isten elképesztő kegyelmére és dicsőségére. Isten nagylelkűen betölti népe szükségeit, mind testileg, mind lelkileg. Az adakozás lehetőséget nyújt rá övéinek, hogy ezeket az ajándékokat arra használják, hogy őt tiszteljék, és dicsőséget adjanak neki. Ahogyan ő is messzemenő nagylelkűséget tanúsított adakozásában, Krisztus követőinek is lehetőségük van arra, hogy igazán nagylelkűen viszonozzák ajándékait.

Jézus, segíts, hogy nagylelkű, jókedvű adakozó legyek! Kérlek, használd adományaimat országod ügyének előmozdítására és szereteted terjesztésére! Ámen.