Jézus példázatai olyanok voltak, mint a becsomagolt ajándék, amellyel örömöt akarunk szerezni másoknak. Jézus ezekkel a mélyebb értelmet hordozó rövid történetekkel tanított Isten országáról. Mint minden csomag esetében, a csomagolás itt is lekötheti vagy elterelheti a figyelmet, ha pedig nem bontják ki, az ajándék láthatatlan és élvezhetetlen marad. Jézus példázatait is ki kell bontani ahhoz, hogy felfedezzük alkalmazhatóságukat, és megértsük a bennük rejlő szándékot. Jézus azt mondta, hogy akik testileg látnak és hallanak, azok sem biztos, hogy megértik, amit eléjük tárnak (Mk 4,12, az Ézs 6,9 versét idézve). Ézsaiás szavai rámutatnak, hogy az emberek keményszívűségét a bűn okozza. Aki keresi Isten bölcsességét, annak muszáj megaláznia magát, meglágyítania a szívét, és őszintén kell keresnie az igazságot, hogy megtalálhassa. A vallási vezetők ebben a történetben nem voltak hajlandók lemondani büszkeségükről, megalázni magukat, és tanulni Jézustól.

Isten az, aki betölt bennünket értelemmel, és bölcsességet ad (Kol 1,9). Mindez Jézus által megy végbe, akiről János azt írta: „De tudjuk azt is, hogy Isten Fia eljött, és értelmet adott nekünk arra, hogy megismerjük az igazat, és mi az igazban, az ő Fiában, Jézus Krisztusban vagyunk.” (1Jn 5,20)

Jézus, nem szeretnék vak vagy süket lenni a te bölcsességedre. Kérlek, lágyítsd a szívemet, hogy bensőségesen megismerhesselek! Ámen.

A zsoltáros azért óhajtotta Isten áldásait, hogy emelhesse Isten hírét a népek között. Abban reménykedett, hogy mindenki meglátja, milyen előnyökkel jár az Úr követése. Isten terve kezdettől tág hatókörű volt, és kiterjedt a föld összes népére (1Móz 12,3). Ez a zsoltár evangelizáló nézőpontjával az evangélium hirdetésének újszövetségi fókuszára mutat.

Mielőtt felment volna a mennybe, Jézus egyértelmű küldetéssel bízta meg a tanítványokat. Tanítvánnyá kellett tenniük minden nemzet fiait, tanítva és keresztelve őket Jézus nevében (Mt 28,18–20). Tanítvánnyá tenni leginkább úgy lehet valakit, ha hirdetjük az evangélium örömhírét: továbbadjuk Isten kegyelmét, Krisztus áldozatát, a bűn vereségét és az örök élet reménységét.

Amikor az emberek átélik, hogy Jézus megváltoztatja az életüket, ennek az átformálódásnak az a célja, hogy elvigyék világosságát a világnak. A Jézusban lelt megelégedés az élő kihirdetése annak, hogy Jézus mindenre elég. A keresztények örömteli fénye ragyog ebben a világban – Isten dicsőségére (5,14–16).

Jézus, segíts megfogalmaznom igazságaidat azok számára, akik hallani akarják! Szeretném, ha mások is megértenék, hogy a beléd vetett hit mindenre elég. Ámen.

Sok oka van annak, hogy az emberek sokáig akarnak élni. Van, aki karrierje gyümölcsét – a nyugdíjasévek jutalmát – szeretné élvezni. Mások gyermekeik és unokáik sikereit szeretnék meglátni. Ennek a zsoltárnak az írója Isten szerint való okot talált arra, hogy idősen is tovább akarjon élni és virulni. Azt szerette volna, hogy még több ideje legyen hirdetni Isten hatalmának a nagyságát, beszámolni Isten hűségéről a körülötte levő fiataloknak.

Jézus bátorította Pétert, hogy – bár vétkezett – élete bizonyság lesz Isten nagyságáról, és Isten továbbra is hatalmasan használni fogja őt (Jn 21,18–19). Péter élete végéig hűségesen szolgálta Krisztust. Még halála is Istent dicsőítette. A keresztények nem érik el azt a kort, amikor búcsút mondhatnak a küldetésnek; nincs olyan korhatár, amelyen túl már nem fáradozhatnak Isten országáért. A hívők rendelkeznek azzal a kiváltsággal és felelősséggel, hogy beszéljenek a következő nemzedékeknek Isten jóságáról és nagyságáról. Az Isten hűségéről szóló történetek arra ösztönzik a fiatalokat, hogy ők is bízzanak Istenben – éljenek bátran, és ne tékozolják el életük egyetlen napját sem.

Jézus, szeretnék életem minden napján bizonyságot tenni a te nagyságodról. Adj erőt, hogy érted fáradozzak, amíg haza nem hívsz! Ámen.

Ézsaiás azokról ír, akik hűségesen reménykedve várakoznak az Úrra. Miközben kibontakozott körülöttük Isten Júdát sújtó ítélete, sokan türelmesen vártak, és szilárdak maradtak az Úr iránti szeretetükben és odaadásukban. A várakozás a hatalom átengedését tükrözi; azt jelenti, hogy valaki másra bízom a jövőt, és Júda népe pontosan így jelenik meg itt. Tudják, hogy végső soron Isten tartja kézben a dolgokat, és ők megelégednek azzal, hogy várják a végső áldást, amelyet Isten megígért nekik. Azoknak, akik várnak, Isten neve és emlékezete jelenti a szívük vágyát.

Ez a fajta hit remek példa arra, hogyan viselkedjenek ma is a hívők. Isten népe arra vár, hogy Jézus visszatérjen, és elhozza az igazságot a földre. Nagyon fontos felismerni, hogy semmivel sem siettethetik visszatérését. A hívőknek inkább azon kell igyekezniük, hogy Isten neve, hírneve és emlékezete legyen a szívük vágya, várakozás közben pedig türelmesen kitartva dicsérjék az Urat, és hűségesen beszéljenek másoknak róla.

Jézus, taníts örvendezve várakozni! Szeretném, ha az emberek téged látnának meg a várakozásomban. Ámen.

Ézsaiás korában a csata kimenetelének jó vagy rossz hírét gyalogos küldönc juttatta el a várakozó lakossághoz. Ebben az esetben ennek a hírmondónak a dicsőséges üzenete a száműzetésből való visszatérés kihirdetéséről szólt.

Az Újszövetségben Pál apostol az evangéliummal kapcsolatban hozza fel ezt a képet. A Róm 10,15 versében idézi ezt az igehelyet, hogy alátámassza, mennyire fontos az örömhír hirdetése. Nincs nagyobb győzelem annál, amit Isten nyert meg Krisztusban; ez a végső győzelem az utolsó ellenség fölött. Krisztus által végleges lett a győzelem a bűn és a halál fölött, ám ennek a győzelemnek a hírét még mindig tovább kell adni.

Akik Jézust követik, azoknak továbbra is az a feladatuk, hogy mindenütt hirdessék ezt a győzelmet. Jézus minden követőjének elhívása, hogy szétkürtölje ezt az üzenetet, amíg mindenki meg nem hallja az örömhírt, hogy az emberek végre megbékélhetnek Istennel Jézus Krisztus áldozatának köszönhetően.

Jézus, segíts hirdetnem győzelmedet mindazoknak, akik hajlandók meghallgatni! Szeretném, ha mások is megismernék azt a békességet, amelyet benned nyertem el. Ámen.

Ézsaiás próféciája azzal az ígérettel ér véget, hogy Isten Igéje eljut majd a föld végső határára (Ézs 66,19). Ennek eredményeként Isten országa megtelik Izráel népével és a pogány népekből valókkal. Bár a múltban ezek a bálványimádó nemzetek ellenszegültek Istennek és a népének, egy napon eljönnek majd, hogy imádják és dicsőítsék igaz Királyukat.

Lesznek azonban olyanok is, akik nem jönnek el, akik nem fogadják bűnbánattal és hittel Isten szavát. Ézsaiás próféciája az ítélet képével zárul: a színtér tele van a lázadók holttestével (66,24). Jézus ezt a verset idézte, amikor a pokol hátborzongató képét festette le (Mk 9,48). Ez a két leírás két lehetőséget tár azok elé, akik meghallják az üzenetét. Vagy bíznak az Úrban, és megragadják az üdvösséget, amely az ő szolgáján, Jézuson keresztül érkezik el, és így életben maradnak, vagy megmaradnak lázadásukban, és meghalnak. Ennek a két eshetőségnek a puszta valósága megmutatja az embereknek nem csupán az egyedül Jézus által elnyerhető üdvösség nagyságát, hanem azt is, hogy a hívőknek sürgősen csatlakozniuk kell Ézsaiáshoz Isten üzenetének a hirdetésében.

Jézus, köszönöm, hogy szabad akarattal ajándékoztál meg bennünket! Kérlek, küldd el előttem Szentlelkedet, hogy előkészítse a szíveket, aztán küldj el, hogy hirdethessem örömhíredet! Ámen.

Az emberi bölcsesség, erő vagy gazdagság nem a legfőbb ok a dicsekvésre. Ez a három áldás, noha jelentős, egyben mulandó is – csupán átmeneti. A mindenség Istene megismerésének meg nem érdemelt megtiszteltetéséhez hasonlítva tulajdonképpen semmit sem ér.

Az Úr arra vezette Jeremiást, hogy biztasson a dicsekedésre, legalábbis amíg az emberek Istent magasztalják általa legfőbb kincsükként. Végtére is Isten az, akinek a természete magában foglalja a kegyelmet, jóllehet soha nem alkuszik meg az igazságosság tekintetében sem. Isten az, akinek minden tette helyes és jó. Isten gyönyörködik abban, hogy Isten lehet; az ő megismerése a legnagyobb kiváltság és az egyedüli ok a dicsekvésre.

Nem elég tudni bizonyos tényeket Istenről; ahhoz, hogy valóban megismerjük őt, kapcsolatban kell állnunk vele. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha hiszünk Jézusban és abban, amit ő halála és feltámadása által elvégzett (Jn 14,6). Aki a megváltásban újjá lett, annak már pusztán hálából is dicsekednie kellene (1Kor 1,31), hiszen teljes mértékben tudatosul benne, hogy semmi nem ér fel azzal, ha Krisztus Jézust Úrként megismerjük (Fil 3,7–8).

Jézus, ne hagyd, hogy mulandó dolgokkal dicsekedjem! Egyedül veled akarok dicsekedni. Ámen.

Jeremiás panaszkodott, hogy az Úr követeként végzett szolgálata vég nélküli sérelmeket és elutasítást hozott neki (Jer 20,7–8). Csakhogy fizikailag képtelen volt magában tartani Isten közelgő ítéletének a hírét; úgy érezte, mintha bensőjében lángolnának a szavak (20,9). Nem tudott hallgatni arról, hogy Júdának bűnbánatot kell tartania, és vissza kell térnie az Úrhoz, az embereknek pedig össze kell kapcsolniuk az őket fenyegető tragédiát az engedetlenségükért és árulásukért járó isteni büntetéssel. Akármilyen rossz bánásmódban volt is része ennek köszönhetően, Jeremiásnak nem volt más választása, mint kimondani a szavakat, amelyeket Isten a szívére helyezett.

Amikor Keresztelő János látta Jézust közeledni, Jeremiáshoz hasonlóan ő sem tudott néma maradni. Örömmel bukott ki belőle: „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét!” (Jn 1,29) Pál apostol életét is olyan gyökeresen megváltoztatta Krisztus, hogy képtelen volt magában tartani az evangéliumot (ApCsel 26,19–20). A történelem során Krisztus hű követői mindig átélték ugyanezt a kényszerítő vágyat, hogy elmondják másoknak: Isten valóságos, és Jézus által kapcsolatba lehet kerülni vele. Ahhoz, hogy közöljük valakivel, hogy szüksége van a Megváltóra, rá kell mutatnunk a bűn valóságosságára is. Ez az üzenet eredményezhet rossz bánásmódot, hogyha gőgös emberek nem fogadják el bűnös voltuk tényét. Pedig a bűnről szóló rossz hír és a Jézus által elnyerhető kegyelem jó híre túl fontos ahhoz, hogy a keresztények megtartsák maguknak.

Jézus, kérlek, add, hogy Igéd lángoló tűz legyen a szívemben! Szeretném továbbadni a te szeretetedet. Ámen.

Az élet fájdalma egyetemes megtapasztalás; egyformán éri az igazakat és a gonoszokat. Az emberek sokszor keresik a próbák és a tragédiák okát, de a válasz megfoghatatlan, mert nem érthetjük meg teljes mértékben Isten céljait. A Biblia beszél arról, hogy a fájdalom bizonyos esetekben lehet konkrét bűnök büntetése, hitpróba, atyai fenyítés vagy megtérésre indító eszköz. Az egyértelmű jelentés azonban általában nem világos, különösen a tartós szenvedést jelentő helyzetekben. A zsoltáros a fájdalom verméből kinyúlva megragadta az Istenbe vetett bizalmat, mert régóta Isten volt az ő hűséges Királya (Zsolt 74,12). Ismerte Isten képességeit, mégis felmerült benne a kérdés, hogy mikor jön vajon az enyhülés.

Jézus gyakran nyúlt bele az emberek életébe azon a ponton, ahol súlyos fájdalom érte őket. Egy gyászoló édesanyát a temetésen ajándékozott meg a csodával (Lk 7,13–15). Megérintett és meggyógyított egy leprást (Mt 8,2–3). Megváltoztatta egy vérfolyásos asszony és egy aggódó édesapa életét néhány perc leforgása alatt (Mk 5,22–42). Jézus szíve könyörületre indul a világ okozta fájdalom láttán. Szeretné, ha az emberek tudnák, hogy ő mélységesen törődik szenvedésükkel. Jézus a vigasztalás megbízható forrása, ha fájdalommal kell szembenéznünk (2Kor 1,3–6).

Jézus, imádkozom azokért, akik most fájdalmak között vannak. Kérlek, végezd el, hogy meg tudj dicsőülni a fájdalmukon keresztül! Kérlek, tölts el könyörülettel a szenvedők iránt, és mutasd meg, hogyan nyújthatnék nekik valóságos, gyakorlati segítséget! Ámen.

A zsoltáros egyetlen igeversben beszél mind a gyógyulásról, mind pedig a bűnök bocsánatáról. Jézus a szolgálata során egy alkalommal egyetlen csodával bizonyította, hogy hatalmában áll véghez vinni mind a testi gyógyítást, mind a lelki megbocsátást. Márk evangéliumában Jézus éppen tanított, amikor nagy sokaság gyűlt köré. Voltak néhányan, akik a tömeg miatt nem fértek hozzá, ezért a ház tetőzetén át engedték le béna barátjukat, hogy Jézus meggyógyíthassa őt. Ennek az embernek a szükséglete egészen nyilvánvaló volt – testi gyógyulásra volt szüksége. Jézus látszólagos érzéketlenséggel így szólt: „Fiam, megbocsáttattak a bűneid.” (Mk 2,5) A közelben álló írástudók úgy gondolták, Jézus istenkáromlást szól, amikor azt állítja, hogy olyasmit tud tenni, amire egyedül Isten képes. Jézus ezért, ismerve legrejtettebb gondolataikat, megkérdezte tőlük, melyik könnyebb: meggyógyítani valakit, vagy kimondani, hogy megbocsátotta a bűneit. Az elgondolás az volt, hogy könnyebb kimondani, hogy megbocsáttattak a bűnei, mivel senki sem tudja igazolni ezt a fajta lelki átalakulást.

Jézus úgy döntött, a nehezebb dologgal bizonyítja hatalmát. Így szólt: „De hogy megtudjátok, hogy az Emberfiának van hatalma a földön a bűnöket megbocsátani – azt mondta a bénának –: mondom neked, kelj föl, vedd fel a nyoszolyádat, és menj haza!” (2,10–11) Az ember pedig felállt, bizonyítva, amit a Zsolt 103,3 verse is mond: Jézus a gyógyításra és a megbocsátásra is képes.

Jézus, te vagy a nagy Orvos. Tudok olyanokról, akiknek gyógyulásra van szükségük. Kérlek, adj nekik testi-lelki felépülést! Gyógyítsd meg a testüket, és vond közelebb a szívüket is Hozzád! Ámen.

A Mt 8. fejezete Jézus három gyógyító csodájával kezdődik. Az evangéliumokban Jézus rengeteg embert meggyógyított; ezzel beteljesítette az Ézs 53,4 versének ószövetségi próféciáját: „…a mi betegségeinket viselte, és a mi fájdalmainkat hordozta.” Jézus nemcsak a testi betegségeket gyógyította, amíg a földön járt, hanem minden testi és lelki erőtlenséget meggyógyított kereszthalála által. A Jézus gyógyító csodáiról szóló történetek előrejelzik a gyógyítás végső csodáját, amely a kereszten ment végbe.

A leprás ember történetében érdemes felfigyelni erre a kulcsmondatra: „Uram, ha akarod…” (Mt 8,2) Leprásként ez az ember számkivetett volt, hiszen a leprát súlyosan fertőző betegségnek tartották. Rendkívüli merészség kellett a részéről ahhoz, hogy ilyen betegen Jézus közelébe férkőzzön, ő mégis bizakodva megtette. Tudta, hogy hite nem garancia arra, hogy Jézus meg fogja gyógyítani, de azt is tudta, hogy Jézus képes rá (Dán 3,17–18).

A következő történet az első olyan eset az evangéliumokban, amikor Jézus szóba áll valakivel, aki nem zsidó. A századosnak pogány emberként aligha volt oka szóba elegyedni Jézussal, hát még hinni benne! Ő azonban a lepráséhoz hasonló hitről tett bizonyságot, amikor arra kérte Jézust, hogy gyógyítsa meg a szolgáját. A százados, aki nagyjából nyolcvan–száz embernek parancsolt, elhárította Jézus ajánlatát, hogy elmegy hozzá. Tudta, hogy ha Jézus csak kimondja a szót, szolgája meggyógyul – ez még inkább tanúsította, mennyire bízott Jézus hatalmában. Jézust megdöbbentette a százados hite: „Bizony mondom nektek, ilyen nagy hitet még Izráelben sem találtam.” (Mt 8,10)

Ez a két történet azért kimondottan figyelemreméltó a Szentírásban, mert két olyan emberről számol be, akinek nagy hite volt, noha sok minden szólt az ellen, hogy Jézus tenni fog bármit is érte. A számkivetett és a pogány jobban hitt Jézusban, mint bárki, akivel addig találkozott; le is aratták hitük és bizalmuk jutalmát.

Jézus, segíts, hogy olyan hitem legyen, mint annak a leprásnak és a századosnak! Add, hogy bátran, bizalommal tudjak hozzád jönni, letenni kéréseimet a lábaidhoz, és teljes mértékben elfogadni a te akaratodat! Ámen.

Az ötezer ember megvendégelése az egyetlen olyan, a keresztre feszítés előtt történt csoda, amelyet mind a négy evangélium feljegyez, és jelentőségének rengeteg oka van. Ezzel a csodával Jézus beteljesítette azok várakozását, akik a Mózes után megjelenő új prófétát várták (Jn 1,21; ApCsel 3,22; 7,37). Amíg Mózes volt az izraeliták próféta vezetője, mannát kaptak az égből. Az, ahogyan Jézus gondoskodott a kenyérről, párhuzamba állítható azzal a csodával, amelyet az izraeliták Mózes alatt átéltek, ilyenformán pedig betölti az 5Móz 18,15 versének a szavait (ezt az igehelyet kétszer is idézi Az apostolok cselekedetei, lásd fentebb). Jézus azt is megmutatta, hogy képes megadni mind a fizikai, mind azt a lelki értelemben vett „mindennapi kenyeret”, amelyet a Mt 6,11 versében feljegyzett imádságban kér. Végül azt is kifejezte ez által a csodatétel által Jézus, hogy ő a Messiás, aki előkészíti a majdani messiási ünnepséget (Zsolt 132,15; Ézs 25,6; Mt 22,1–14; 26,29). Az ötezer ember megvendégelése nem csupán ennek a királyi vacsorának az előképe, hanem egészséges ellenpontját is kínálja annak a torz lakomának, amelyet Heródes rendezett a Mt 14,1–12 részében. Azzal, hogy megfogható, elfogyasztható kenyeret adott az embereknek, Jézus megmutatta, hogy ő az a könyörületes gondviselő, akire népének szüksége van.

Jézus, te könyörületes szívű gondviselő vagy. Köszönöm, hogy túláradóan betöltöd a szükségeimet! Annyira jó vagy hozzám! Ámen.