Bár az ókori Izráelben nem volt igazán kidolgozott elmélet a túlvilági életről, a Seol gondolatát többé-kevésbé a halálnak feleltették meg (Zsolt 49,16; Jób 11,8; Péld 15,24), amelyből az igazak megszabadulhatnak. Dávid hangot adott abbeli bizalmának, hogy Isten megoltalmazza őt a halál eme helyétől, így ünnepelte az örömöt, hogy Isten jelenlétében maradandó gyönyörűséget talál. Dávid nézetének kiindulópontja gyakorlatiasan ellensúlyozza azt a mai irányzatot, amely túl sokat foglalkozik a menny ígéretével, és nem eleget Isten átformáló jelenlétének valóságával. Dávid zsoltára tehát részben arra is bátorítja Isten népét, hogy ismerjék meg Isten jóságát alaposan már most, ne csak később.

Az emberek csak Péter pünkösdi beszédében (ApCsel 2) kaptak biztatást arra, hogy meglássák a zsoltár tágabb alkalmazását is – a feltámadás reménységét. Bár a felszínen úgy tűnhet, mintha Dávid elsősorban Isten megismerésének az azonnali áldásaira mutatott volna rá, Péter elmagyarázza, hogy Dávid az eljövendő Messiást is maga előtt látta. Miután idézte a Zsolt 16,8–11 szakaszát az ApCsel 2,25–28 versében, Péter kijelentette: „…a bekövetkezendőt előre látva szólt [Dávid] Krisztus feltámadásáról, hogy nem marad a sírban, s teste sem lát rothadást. Ezt a Jézust Isten feltámasztotta…” (ApCsel 2,31–32) Ez a zsoltár egyszerre ünnepli Isten mostani jelenlétének életet változtató természetét és az örök élet Jézus feltámadása által megvalósuló eljövendő reménységét.

Jézus, örömmel várom, hogy veled töltsem az örökkévalóságot. Addig is segíts észben tartanom, hogy ez a mai napot is magában foglalja! Ámen.

Isten részletes utasításokkal látta el népét a pusztában. A tábor közepén állt a gyülekezet sátra – a szent sátor –, és az egész népnek e körül kellett elrendeződnie. A sátor révén Isten népe között lakott, a nép pedig az áldozati rendszer segítségével fejezte ki imádatát. Közvetlenül a sátor körül Lévi törzse helyezkedett el. Ők vezették az istentiszteletet. Ettől távolodva Isten népének a tizenkét törzse négy csoportban foglalt helyet; minden egyes csoportba három törzs tartozott. Dán, Ásér és Naftáli a sátortól északra, Issakár, Júda és Zebulon keletre, Gád, Rúben és Simeon délre, Benjámin, Efraim és Manassé pedig nyugatra táborozott. Ez az elrendezés azt fejezte ki, hogy Isten népének az élete Ábrahám, Jákób és Izsák Istenének az imádata körül forog. Az istentisztelet nem holmi esetleges és a többit kiegészítő feladat volt, amelyben Isten népének időnként részt kellett vennie, hanem az egész életük, sőt az egész közösség állandóan e körül forgott. Ezenfelül, ha bármely más nép ránézett Isten népének a táborára, akkor rögtön fölismerhette, hogy e nép identitásának és küldetésének a középpontjában Isten áll.

János, A jelenések könyvének szerzője hasonló képet fest az újjáteremtés utáni mennyei valóságról. Mi több, azt írja, hogy „nagy sokaságot láttam, amelyet senki sem tudott megszámolni, minden nemzetből, törzsből, népből és nyelvből a trón előtt és a Bárány előtt állni, fehér ruhákba öltözve, kezükben pálmaágakkal. És hangosan kiáltottak: Az üdvösség a mi Istenünké, aki a trónon ül, és a Bárányé!” (Jel 7,9–10) Isten népe egy napon Isten személyes jelenléte körül gyülekezik majd össze egy mindenkit magával ragadó istentiszteletre.

A keresztény élet ennek az eljövendő valóságnak az előíze; középpontjában az egy igaz, élő Isten dicsőítése áll. Az újszövetségi szerzők megfogalmazása szerint az egész élet az imádat körül forog. Pál azt írja, hogy a hívőknek egész életüket oda kell szánniuk Istennek „szent és Istennek kedves áldozatul. Ez a ti okos istentiszteletetek.” (Róm 12,1) A teljesen ennek az istentiszteletnek szentelt élet Jézus értünk végzett szolgálata révén lehetséges, és Isten Szentlelke tesz rá képessé bennünket. Annak a szépsége, amit Jézus tett, a hívőket arra kell, hogy indítsa, hogy életüket az imádat köré szervezzék. Ha így tesznek, akkor a kívülállók is láthatják, hogy Isten népe számára Isten van a középpontban. 

Jézus, nem csak vasárnaponként akarlak imádni téged, hanem mindig, minden szavammal, minden gondolatommal, minden lélegzetemmel! Ámen.

Az Ószövetségben rendkívül fontos volt az imádat helye.Isten jelenléte az általa választott helyen nyugodott meg.Megparancsolta, hogy az igaz istentisztelet csak az általa kijelölt helyen történjen, nem pedig az imádat hamis helyein, amelyek a környező kultúrákban alakultak ki.Mózes ezekben a versekben az akkor igen gyakori hamis imádati helyeket állította szembe az igaz istentisztelet helyével, amelyet Isten választott.Amíg Izráel a pusztában vándorolt – és még évekig azután is, hogy a nép letelepedett az ígéret földjén –, Isten megközelítésének elsődleges módja a szent hajlék volt, később pedig a jeruzsálemi templom.

Az igaz imádat helye ma is ugyanolyan fontos, mint akkor volt, de Isten kiterjesztette a „hely” valóságát.Jézusban az imádat helye már nem korlátozódik egy konkrét fizikai helyszínre (Jn 2,18–22).Isten Lelke ma már ott lakik a hívőkben, és testük Isten templomaként szolgál (1Kor 6,19).Ezért van az, hogy a keresztények szüntelenül imádkozhatnak, vagyis bármikor imádhatják Istent, akárhol vannak is (1Thessz 5,17).

Jézus, köszönöm, hogy szabadon imádhatlak lélekben és igazságban, akárhol is vagyok, és akármit csinálok éppen! Segíts imádkozó, imádó életet élnem, és teljes mértékben engedelmeskednem bennem lakozó Lelkednek! Ámen.

Az emberek másként szoktak viselkedni, amikor olyasvalaki jelenlétében tartózkodnak, akit valóban fontos, jelentős személynek tartanak. Az, ahogyan Józsué reagált az itt megjelenő alakra, jól mutatja ennek a titokzatos személynek a jelentőségét. Egyes tudósok úgy vélik, hogy a megtestesülés előtti Krisztus jelent meg itt. Józsué azt tette, amit sokan megtesznek majd egy napon, amikor találkoznak Jézussal: mélységes hódolattal arcra borult. Sok részlet homályos ezzel az alakkal kapcsolatban – a neve, a háttere és megjelenésének módja. Kilétét is hasonlóan rejtélyes formában fedte fel, amikor azt mondta, hogy az Úr seregének a vezére. Józsué ezt követő reakciója szintén az illető nagyságát támasztotta alá. Megalázta magát, és úgy várt utasításra attól, aki nyilvánvalóan méltó a megbecsülésre. Józsué Isten megjelenése iránt tanúsított engedelmességet és hűséget akkor ott, Jerikó mellett. Egy napon mindenki hasonlóan ad majd tisztességet Istennek, mert minden térd meghajol, és minden nyelv megvallja, hogy Jézus az Úr (Fil 2,10–11). Lesz, aki ítélkezve hajol meg, és örökre kivettetik Isten jelenlétéből. Mások imádattal hajolnak meg az egyetlen örök, igaz Király előtt (Jel 1,17; 4,10; 7,11; 11,16).

Jézus, alig várom, hogy arcra borulhassak jelenlétedben! De arra is vágyom, hogy már most teljesen alávessem magam neked. Szeretném, ha a szívem mindig neked hódolna. Ámen.

Anna imája Isten népének a vágyakozását visszhangozta. Olyan királyt vártak, aki hatalommal uralkodik, és elhozza Izráelnek a stabilitást és a biztonságot. Anna imája az Isten uralma alatt álló világ jellemzőit sorolja fel. Olyan világ lesz ez, ahol Isten megszabadítja népét, elnémítja ellenségeit, és igazságot hoz az egész világnak. Anna záró szavai is egy ilyen uralkodó utáni sóvárgást fejeznek ki. Várakozással telve könyörgött egy olyan királyért, akit Isten erősít és ken fel. Anna egy messiási alakra mutat, Isten népének a megmentőjére, aki elhozza a világba a békét és az igazságot.

Évekkel később Mária, Jézus anyja is Annához hasonlóan imádkozott (Lk 1,46–55). Mária imája annak a sokkal nagyobb Királynak az érkezésére való várakozásról szól, aki megteszi, amit egyetlen ószövetségi király sem tehetett meg – bevezeti Isten uralmát.

Jézus, köszönöm, hogy megőrizted Anna imádságát az őt követő nemzedékek számára! Köszönöm, hogy Te vagy a világmindenség Királya, ugyanakkor olyan Király vagy, aki meghallgatja személyes kéréseinket! Ámen.

Áház királynak damaszkuszi látogatása során megtetszett egy pogány oltár, és eldöntötte, hogy hasonlót állít fel Isten jeruzsálemi templomában, az asszírok iránti engedelmessége újabb jeleként. Miután megparancsolta Úrijjának, hogy építsen egy oltárt a damaszkuszi mintájára, áldozatot is mutatott be a pogány oltáron Isten templomában. Ez a tett jól mutatja Júda népének mélységes erkölcsi romlottságát. Maga a király, aki a nép vezetője és képviselője volt, végzett hamis istentiszteletet azon a helyen, ahol Istent kellett volna imádniuk.

Jézus hasonló helyzetbe került, amikor megfigyelte a pénzváltókat és kereskedőket Isten templomában. Kiűzte őket onnan, mert haraggal töltötte el, hogy házát rablók barlangjává tették (Mt 21,12–13). Júda erkölcsi hanyatlása sem állt meg Áház királynál. A nép újra meg újra gyatra képet mutatott Istenről, amikor hamis imádatot gyakorolt.

Az egyháznak minden nemzedékben mindenáron óvnia kell magát attól, hogy Isten jó ajándékait a hamis imádat eszközeivé torzítsa. Azon kell dolgozniuk, hogy megóvják Isten egyházát azoktól, akik arra vezetnék tagjait, hogy Istenen kívül valami mást imádjanak.

Jézus, oltalmazd a te testedet a hamis imádat kísértéseitől! Bátoríts arra, hogy mélyebbre ássunk Igédben, és így ne lehessen könnyen félrevezetni bennünket! Ámen.

Izráelnek éveken át tulajdonképpen két szent hajléka volt: Dávid egy új sátort állított fel a szövetség ládája számára, amikor Jeruzsálembe vitte (1Krón 16,1), a régi hajlék azonban ezalatt ott maradt Gibeónban (16,39–40). Dávid uralkodása alatt mindkét helyen végeztek szolgálatot a papok. Aztán Salamon uralma idején felépült a templom Mórijjá hegyén Jeruzsálemben (2Krón 3,1–5,1). Izráel történelme során több rivális helyszín is felmerült Isten imádásának helyeként, többek között Dánban, Bételben és Samáriában.

Amikor Jézus – sok-sok nemzedékkel Dávid után – a samáriai asszonnyal beszélgetett, az asszony szavaiból érződött, hogy tanácstalan ebben a kérdésben (Jn 4,19–24). Jézus tisztázta, hogy az imádás helyszíne jóval kevésbé fontos, mint imádói szívbeli viszonyulása; az Atya olyanokat keres, akik „lélekben és igazságban” imádják őt (4,24). Mivel Isten Lélek, nincs egy adott imádati helyszínhez kötve. Isten népe imádhatja az Atyát a Fiú nevében, a Lélek erejében tisztelettel és örömmel – bármikor, bárhol.

Jézus, köszönöm, hogy nem korlátozod egy konkrét helyre az imádatot! Szeretnélek, mindig imádni téged, a munkahelyemen, otthon és szórakozás közben is! Ámen.

A jeruzsálemi helyzet elképesztő mértékben javult Nehémiás megérkezése óta. Az elkülönült egyének igazi néppé kovácsolódtak, és Isten kegyelme által elérték azt, ami lehetetlennek tűnt. A romok és égett gerendák helyén erős falak és oltalmazó kapuk magasodtak. Az elkeseredett szívek felbátorodtak. Eljött az idő, hogy megünnepeljék, amit Isten végzett el az ő hűségükön keresztül. Az ammóni Tóbijjá azzal gúnyolta őket korábban, hogy ha egy róka fölugrana a falakra, attól is összeomlanának (Neh 4,3). Most pedig a nép vezetői a két nagy létszámú kórussal együtt a falak tetején álltak, játszottak hangszereiken, hangosan énekeltek, és hálát adtak. Az ujjongás elképesztő pillanata volt ez. Az ilyen örömteli ünneplés dicsőséget ad Istennek, és még nagyobb hitre bátorít.

Ez az ünneplés, akárcsak a Zsoltárok teljes könyve, alátámasztja, mennyire fontos a dicsőítés, az éneklés és az imádat az Ószövetségben, ám mindez az Újszövetségben sem veszít jelentőségéből. A Fil 2,5–11 szakasza is jó példa erre; sokan az egyik korai keresztény dicsőítő dalnak tekintik ezt a szakaszt. E költői sorok azt beszélik el és ünneplik, milyen alázatos és engedelmes volt Jézus egészen a kereszthalálig. Pál nem rejti véka alá, mi a szándéka ennek a dicshimnusznak a megosztásával. Nem csupán emlékezésre késztet, hanem cselekvésre is buzdít. Jézus ünneplése egyben felhívás is példája követésére. Az Istent dicsőítő ünneplés nagyobb engedelmességre buzdít, és elmélyíti hitünket.

Jézus, köszönöm neked a zene ajándékát! Segíts arra használnom, hogy imádjalak, dicsérjelek, dicsőítselek, és közelebb kerüljek hozzád! Ámen.

Isten világosan megmondta, hogyan kell a népnek követnie őt az ígéret földjére vezető pusztai vándorlás során. Nem kellett találgatniuk, hogy mi Isten szándéka, hol táborozzanak, és mikor induljanak tovább. Nappal egy felhő takarta be Isten lakhelyét a szent sátorban. Így érintkezett velük. Éjjel ez a felhő tűzzé vált, és az egész nép láthatta az Úr mindent felemésztő jelenlétét. Amikor Isten azt akarta, hogy tábort bontsanak, és induljanak máshová, akkor a felhő fölemelkedett, és előttük haladt, hogy elvezesse őket a következő helyre. Isten útmutatása egyszerű volt: maradj, amíg ott a felhő- és tűzoszlop; indulj, amikor az elindul. Így az emberek egészen nyugodtak lehettek afelől, hogy Istent követik, és hogy arra haladnak, amerre ő akarja.

Ugyanez az egyszerű üzenet vezeti be Jézus földi szolgálatát is. „Kövessetek engem” – mondta Jézus az éppen elhívott tanítványoknak (Mt 4,19). Az ezután következő három év során végig Isten Fia mellett maradtak, míg ő bátran hirdette, hogy Isten országa elérhető, és számtalan csodás jellel demonstrálta, hogy egy új korszak köszöntött be. Jézus követése nagyon hasonlított tehát arra, ahogyan Izráel népe követte Istent a pusztában. Amerre Jézus, arra mentek a tanítványok is, és ott részesültek jelenlétének és gondoskodásának áldásaiból.

Jézus halála és feltámadása után elküldte a Szentlelket, hogy minden későbbi hívő számára utat mutasson a tekintetben, hogy miként követhetik Jézust. Ha egy hívő embert betölt Isten Lelke (Ef 5,18), és nem tesz olyasmit, amivel kiolthatná a Lelket, akkor képes követni azt az utat, amelyet Isten kijelölt az élete számára. Ez az ösvény lehet, hogy kevésbé tűnik egyértelműnek, mint a felhő- vagy tűzoszlop követése a pusztában, vagy mint Isten Fiát követni, amikor a földön járt. Viszont a hívők betöltekeztek Isten Lelkével, ami azt jelenti, hogy az erő arra, hogy Jézusnak engedelmeskedjenek, és őt kövessék, immár belülről fakad. Isten népe már nem külső jeleket követ, hanem Isten Lelke bennük van, és így irányítja minden lépésüket, hogy az ő útján járjanak. 

Jézus, hálát adok neked és dicsérlek téged a Szentlélek ajándékáért! Segíts, hogy fogékony legyek és engedelmesen reagáljak az ösztönzéseire! Szeretnélek teljes mértékben téged követni minden lépésemmel! Ámen.

Mózes felismerte, hogy a bűnös nép istenfélő vezető nélkül pusztulásra van ítélve. Isten népét itt úgy látjuk, mint a jótékony pásztor gondoskodását nélkülöző, tévelygő, tehetetlen juhokat. Mózes tudja, hogy közeleg a halála, ezért közbenjár a népért, és azt kéri Istentől, adjon olyan pásztort, aki be tudja vezetni a népet az Isten által megígért földre. Isten Józsuét kente fel erre a szerepre, azonban – akárcsak az összes többi vezető utána – ő is alkalmatlannak bizonyult arra, hogy pontosan olyan vezetést és gondoskodást nyújtson, amilyet a nép igényelt.

Izráelnek többre volt szüksége annál, mint amit bármely bűnös emberi vezető adhatott. Jézust Mózeshez hasonlóan ez a szükség késztette arra, hogy bánkódjon Isten nyájának az állapota miatt (Mk 6,34). Tudta, hogy szükségük van egy jó pásztorra, aki nemcsak biztonságba vezeti őket, hanem végül az életét is feláldozza a juhokért, akiket annyira szeret (Jn 10,1–18). Jézus azt a gondoskodást nyújtotta, amelyre Mózes ebben az igeszakaszban vágyakozott – azt a fajta vezetést, amilyet bukott ember nem képes nyújtani. Egyedül Isten Fia lehetett az a jó pásztor, akire a népnek oly nagy szüksége volt.

Jézus, nélküled tévelygő, gyámoltalan, pusztulásra ítélt juh vagyok. Köszönöm, hogy Te vagy a Pásztorom, aki életre vezet! Ámen.

Mai trend evangelikál körökben, hogy a szociális érzékenységet hangsúlyozzák, amelybe beletartozik a gyengék és rászorulók támogatása. Ebben azonban semmi újdonság nincs.

Az Ószövetség semmi kétséget nem hagy afelől, hogy mit is gondol Isten erről a kérdésről: számára nem mellékes dolog az emberi szenvedés, és ugyanezt a hozzáállást várja népétől. Ezekben a versekben Mózes összekapcsolja az Izráel népéhez tartozó ember Úr előtti szentségét a hűségesen megadott tizeddel, valamint a jövevényeknek, az árváknak és az özvegyeknek (illetve a lévitáknak) járó adománnyal, amelyet Isten rendelt el (5Móz 26,13). Kétségtelen, hogy a héber emberek nem mondhatták el magukról, hogy Isten igéjének megfelelően élnek, ha nem gondoskodtak a körülöttük élő rászorulókról. Mózes ötödik könyvében végig következetesen és egyértelműen ott van az az üzenet, hogy az ember igazsága nem jó cselekedeteinek a következménye, hanem fordítva: az Istennel szövetségben élő nép tagjai hitükből következően kell, hogy jót cselekedjenek. Isten azért várja el népétől, hogy törődjön a köztük élő bajban levőkkel és hátrányos helyzetűekkel, mert a megújult és körülmetélt szívből szeretet fakad az ilyen emberek iránt.

Az Ószövetséghez hasonlóan az Újszövetség is határozottan azt tanítja, hogy Isten törődik az ember gondjaival, és ezt várja el népétől is. Jézus élete és tanítása, az ősegyház szolgálata Az apostolok cselekedetei szerint (ApCsel 4,34–35), valamint Pál intései (Róm 12,13) mind ugyanerre a tényre mutatnak: Isten azt akarja, hogy népe gondoskodjon a körülötte élő gyöngékről és rászorulókról.

Krisztus arra tanítja követőit, hogy legyenek könyörületesek és irgalmasok azokhoz, akik megfáradtak, és meg vannak terhelve. Az ember igaz volta és a jó cselekedetek – a gyöngékről és rászorulókról való gondoskodás – összetartoznak (Lk 10,29–37). Krisztus azt várja követőitől, hogy segítsenek a rászorulókon úgy, hogy gondoskodnak fizikai szükségleteikről (Mt 6,2–3). Jézus tanításaiban és tetteiben ott lüktet az üzenet, hogy a hívőknek fel kell ruházniuk és élelemmel kell ellátniuk az otthontalanokat, gondoskodniuk kell a kitaszítottakról, és minden embert szeretniük kell. Jézus olyan egyértelművé tette, hogy szorosan összetartozik a Krisztusban való igaz élet és a közöttünk élő „legkisebbekről” való gondoskodás (25,34–40), hogy annak minden keresztény hívőt aktív szolgálatra kell sarkallnia. 

Jézus, segíts odafigyelnem a körülöttem élők szükségeire, és tégy képessé arra, hogy a te nevedben betöltsem ezeket a szükségeket! Ámen.

Isten betartotta ígéretét: Izráel minden egyes törzsének adott egy földdarabot (4Móz 33,54). A hatalmas embertömegen belül Isten minden egyes törzsről és a törzseket alkotó családokról is egyenként gondoskodott. A világmindenség teljhatalmú Királya személyesen visel gondot minden egyes emberre, aki ígéretében részesül. Két és fél törzs a Jordántól keletre kapott földet, míg a többi kilenc és fél törzs a Jordántól nyugatra.

Jézus szintén elképesztő kijelentést tett; ezt János evangéliumában olvashatjuk. A jó pásztorhoz hasonlította magát, aki végül leteszi az életét, így mutatja ki szeretetét és gondoskodását juhai iránt. Ezt a pásztori törődést láthatjuk abban, ahogy külön-külön odafigyel a juhaira. Az, hogy a juhok képesek meghallani a pásztor hangját és válaszolni rá, azt mutatja, hogy ismerik őt. Nem csoportosan szólítja a juhait, hanem egyenként – nevükön.Isten meg is tartja azokat, akiket elhív, és nem hagyja, hogy akármilyen ellenség kiragadja őket a kezéből (Jn 10,1–29).

Jézus, köszönöm, hogy személyesen ismered minden egyes juhodat! Annyira hálás vagyok, hogy hallhatom, amint a nevemen szólítasz, és válaszolhatok is neked! Ámen.