A megszentelődés egyszerűen az a folyamat, melynek során egyre hasonlóbbá válunk Istenhez. A hívők egyre jobban hasonlítanak Istenre a szentségben, hálából azért, amit az életükben tett. A görög eredetiben a magyarra „megszentelődésnek” fordított szó azt jelenti, hogy „félretéve”, „elkülönítve” Isten különleges terve számára. Pál arra biztatta a thesszalonikai új hívőket, hogy ilyen életet éljenek. Rámutatott: Isten akarata az, hogy Jézussal járjanak, és így Istennek tetsző legyen az életük (1Thessz 4,1.3). Elmondta, hogy a szent élet nagyon gyakorlatias, és hogy Isten rendelkezéseinek az elvetése következményekkel jár (4,8). Isten arra hívta övéit, hogy hétköznapi döntéseik meghozatalához egészen más szemüveget használjanak: az evangélium igazságának szemüvegét.

Amikor valaki hinni kezd Krisztusban, egyszer s mindenkorra megszentelődött, „szentté lett” Jézus Krisztus áldozata által (Zsid 10,10). A bűn teljesen eltöröltetik, a halál vereséget szenved, és elérhetővé válik az örök élet. Ez a jó hír! Ugyanakkor elindul egy életen át tartó folyamat a hívő életében, melynek során megtisztul, és egyre hasonlóbbá válik Istenhez a Szentlélek ereje által (1Thessz 4,8). Pál ezt visszhangozza, amikor kijelenti, hogy Isten „mindenestül” megszenteli a thesszalonikaiakat, és megőrzi őket „feddhetetlenül a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelére” (5,23).

Jézus mai követői is megragadhatják ezt az ígéretet, mert „[h]ű az, aki elhívott titeket, és ő meg is cselekszi azt” (5,24).

Jézus, köszönöm, hogy munkálkodsz a szívemben és az életemben. Kérlek, továbbra is szentelj meg a veled való találkozásig a mennyben! Ámen.

Az emberek megszakították azt a kapcsolatot Istennel, amelyet ő hozott létre. A Teremtőt és teremtményét valamikor életet adó kapcsolat kötötte össze; az emberiség ezt szakította el azzal, hogy vétkezett Teremtője ellen. Attól fogva az élet tele van fájdalommal és csalódottsággal, mert nem áramlik rajta keresztül Isten életet adó hatalma.Isten azonban túlságosan szereti az embereket ahhoz, hogy így hagyja őket, ezért egy sor ígéretet tett, hogy kihozza őket ebből a helyzetből.

A Biblia beszél arról, hogy Isten „új szövetséget” köt övéivel. Ez a szövetség nem azon múlik, hogy az emberek képesek-e betartani úgy, hogy szeretik Istent, és hűségesek iránta. Ez a szövetség Istenen múlik. Isten megígéri, hogy segít népének betartani a törvényét (Jer 31,31–34). Azt is megígéri, hogy kihozza övéit a halálból az életre, és örökre gondjukat viseli (Ez 37,24–26). A zsidókhoz írt levél szerzője kijelentette, hogy Isten Jézus által vitte véghez és teljesítette be ezt a szövetséget. Jézus, a nagy főpap áldozata felülír minden ószövetségi szertartást. Jézus tehát betöltötte az ószövetségi törvényeket. Betöltötte a szövetség feltételeit, mert ő lett az a pap, aki gondoskodik a szövetség betartásáról. Ő az a pap, aki beviszi népét Isten jelenlétébe (Zsid 10,19).

Jézus, köszönöm az új szövetséget! Köszönöm, hogy kihoztál a halálból az életre! Ámen.

Salamon ugyanúgy zárja a Prédikátor könyvét, ahogyan kezdte: „Felette nagy hiábavalóság – mondja a prédikátor –, minden hiábavalóság!” De ehhez hozzáad egy nagyon fontos megjegyzést a könyv végén. Különbséget tesz a puszta emberi test és az emberi lélek között, s azt mondja, hogy az előbbi a porba tér vissza, utóbbi pedig Istenhez. Salamon ezen állítása, miszerint a test visszatér a földbe, azt visszhangozza, amit már Mózes első könyvében olvashattunk: a teremtmények halandók. Az örökkévaló, élő Istentől eltérően az ember élete ajándék, amelyet Isten lehelete ad és tart fenn (1Móz 2,7). Minden emberi élet úgy végzi, hogy a testet eltemetjük, és visszatér a porba, amelyből vétetett. 

Ha a történet tényleg a sírban oszladozó testtel ér véget, akkor az élet valóban értelmetlen. De Salamon megerősíti, hogy Isten valamiképpen megőrzi és megtartja az emberi életet a síron túl is. Bár minden ember teste visszatér a porba a halál után, a lélek megtér Istenhez, aki adta (Préd 12,9). Az emberi test sokkal több, mint csupán hús, vér és csontok. 

Mózes első könyve leírja, hogy Isten a porból formálta meg az embert, de ez az ember csak akkor lett élő lénnyé, amikor Isten „élet leheletét lehelte az orrába” (1Móz 2,7). Isten lehelete minden egyes emberben ott van. Erre utal Salamon, amikor azt mondja, hogy a lélek visszatér Istenhez. Megértette, hogy Isten az élet ajándékát valahogyan a testi halálon túlra is kiterjeszti. 

Az Újszövetség megerősíti, hogy nem a halál a végszó, sőt ennél tovább is megy. Jézus azt mondta a tanítványainak, hogy ne attól féljenek, aki csak a testet ölheti meg, hanem attól, aki a testet és a lelket is megölheti. Isten az egyetlen, akinek az emberi lélek fölött hatalma van, és az ő végső ítélete a bűnös világ minden igazságtalanságát helyre teszi (Mt 10,28; Jel 21,1–8). Minden lélek végtelenül értékes (Mt 16,26), és a hívőknek teljes lelküket Istennek kell odaszánniuk (22,37). Végső soron a Krisztusban található reménység adja meg az igazi választ a Salamon által a Prédikátor könyvében fölvetett aggasztó kérdésekre. Salamon abban talált némi vigasztalást, hogy a lélek visszatér Istenhez. De Isten ma élő népe már tudja, hogy a menny reménysége mindent átformál: „Mert meghaltatok, és a ti életetek Krisztussal együtt el van rejtve Istenben. Amikor Krisztus, a mi életünk megjelenik, akkor majd vele együtt ti is megjelentek dicsőségben.” (Kol 3,3–4) 

Jézus, olyan emberek vesznek körül, akik úgy gondolják, hogy hiábavaló az élet. Köszönöm, hogy engem megmentettél ebből a reménytelenségből! Kérlek, adj nekem erőt és bölcsességet, hogy segíteni tudjak azoknak, akik még mindig ennek a gondolkodásnak a rabjai! Ámen.

Az Énekek éneke két szerelmes ember kapcsolatát mutatja be, de többet kínál, mint pusztán egy bizonyos kapcsolat konkrét leírását. A könyv vége felé a szerző igen erőteljes képpel festi le a férj és a feleség közötti szeretet lényegét és természetét. A szeretet nem holmi felszínes természetű dolog, hanem olyan erős kötelék, amely két személyt szorosan összefűz. 

„…erős a szeretet, mint a halál” – ezt semmi nem mutatja jobban, mint Jézus és az ő mérhetetlen nagy kegyelemből véghez vitt tette. Annyira szereti az embert, hogy vállalta érte az igazságtalan halált is. Salamon menyasszonya túláradó erőként és elszakíthatatlan kötelékként érzékelte a földi szeretetet, Jézus pedig úgy adta meg a szeretet definícióját, hogy olyan emberekért áldozta föl az életét, akik nem érdemelték meg (Róm 5,6–8). 

Az az esküvői szertartások alkalmával kimondott fogadalom, hogy „míg a halál tőle el nem választ”, tulajdonképpen más szavakkal fogalmazza meg azt, hogy „erős a szeretet, mint a halál”. Ez a fogadalom egész életre szóló elköteleződést jelent a házastársunk iránt, és nem szabad könnyelműen venni. Jézus azt mondta, hogy nincs nagyobb szeretet annál, mint amikor az ember az életét áldozza a barátaiért, és ő maga meg is mutatta ezt a szeretetet (Jn 15,13). 

Ugyanúgy, ahogyan a házasság mély és maradandó elköteleződéssel veszi kezdetét, az Istennel való kapcsolat is azt jelenti, hogy az ember egy egész életre mindenestül elköteleződik Jézus mellett. Semmi nem választhatja el a hívő embert Isten erős szeretetétől (Róm 8,37–39). Azok, akik hisznek Jézusban, belekapaszkodnak abba az ígéretbe, hogy a szeretet a fizikai halálon túl is megmarad, mert bennük él az örök élet reménysége. 

Jézus, köszönöm szeretetedet, amely a halálnál is erősebb! Segíts, hogy azokat, akiket az életembe helyeztél, azzal a szeretettel tudjam szeretni, amelyet nekem mutattál! Ámen.

Amikor a Méd–Perzsa Birodalom megdöntötte a Babiloni Birodalmat, és Dárius lett a király, Dániel – aki Babilon vereséget szenvedett királya, Nebukadneccar alatt szolgált – magas rangra emelkedett, és a többi hivatalnok irigykedni kezdett rá. Jól ismert, hogy ármánykodással próbálták erősíteni a király énképét, és tőrbe csalni Dánielt – de azt is tudjuk, milyen sorsra jutottak, amikor Isten közbelépett, és megmentette Dánielt az oroszlánoktól.

Ez az epizód Jézusra mutat.Dánielhez hasonlóan Jézust is igazságtalanul ítélték el ellenségei. Poncius Pilátus, a pogány uralkodó, noha tudta, hogy Jézus ártatlan, beleegyezett, hogy a halálba küldje. Verembe – sírba – helyezték, és elé hengerítettek egy lepecsételt követ. Mindketten győzelmesen kerültek ki a veremből; Dániel azonban nem élte át a halált, míg Jézus igen. Dániel nem saját erejéből győzte le a halált, Jézus viszont igen. Dániel és Jézus mindketten hűek maradtak Istenhez, Jézus pedig legyőzte a halált, hogy minden hívő diadalmaskodhasson általa a bűn és a halál fölött.

Jézus, köszönöm neked Dániel példáját! Add, hogy hűséges, erős és bátor legyek a kedvedért, akár halálig is! Tudom, hogy amikor meghalok, te ott vársz rám a túloldalon. Ámen.

Azt mondják, aki nem tanul a múltból, az arra ítéli magát, hogy megismételje. Ha ezt újraértelmezzük az üdvtörténet fényében, elmondhatjuk, hogy azok a hívők, akik nem értik meg, honnan jöttek, nem fogják megérteni azt sem, honnan jött az emberiség, illetve hol vannak, és merre tartanak ők maguk Krisztus követőiként. 

Pál segít olvasóinak meglátni Ádám bűnének a nyomasztó következményét. Amikor a Róm 5,12 versében szereplő „egy ember” engedetlenné vált Isten kifejezett parancsa iránt, bejött a világba a bűn és a halál. Ádám képviselte az egész jövőbeli emberiséget. Sok tekintetben ő volt az emberiség legelső és legjobb reménysége: soha nem volt sem előtte, sem utána az övénél idillibb helyzet, hiszen tökéletes, zavartalan közösségben lehetett Istennel – mégis elbukott. Azzal, hogy Ádám a bűnt választotta, fajának minden tagja örökölte a következményeket, vagyis azóta mindenki velejéig bűnös természettel születik. Minden ember beleszületik a bűnbe; mindenkit az engedetlenség édeni átka sújt. Bármelyik szülő tanúskodhat arról, hogy az önzésre nem kell tanítani a kisgyermekeket; természetes hajlamuk van rá. 

Jézus Krisztus azonban az új és utolsó Ádám. Ádám a lehető legjobb körülmények között, az Édenkertben szembesült a kísértéssel; Jézus Krisztus egy másik kertben a lehető legrosszabb helyzetben szenvedett kísértést. Ádám engedett önző gőgjének és ama vágyának, hogy Istenhez hasonlóvá váljon. Jézus ellenállt a kísértésnek, és alávetette magát Isten akaratának. „Amint tehát egynek a bűnesete által minden emberre elhatott a kárhozat, úgy egynek az igazsága által minden emberre elhat az élet megigazítása.” (5,18) Ám még ennél is többről van szó. 

Ahogyan Pál írta, noha a kárhoztatást és elidegenedést hozó engedetlenség színtiszta gonoszság volt, Jézus munkája több jót végzett el. Jézus a kereszten legyőzte a bűnt és a halált, és így be tudja vinni Isten fiait és leányait a dicsőségbe. Ahol Ádám kudarcot vallott, ott Jézus győzelmet aratott. 

Jézus, tudom, én is bűnös, önző, bukott embernek születtem, mint Ádám, és tudom, hogy magamtól nem reménykedhettem a megváltásban. Nem tudok eléggé köszönetet mondani neked, amiért megváltottál kereszthalálod által. Ámen.

Az élet és a halál szöges ellentéte egymásnak. Az Ef 2,1–3 verse feltárja a hitetleneket jellemző rettenetes valóságot. A „vétkeitek”, „engedetlenség”, „testünk kívánságai” és a „harag” kifejezések használatával ezek a versek azt közvetítik, hogy valami szörnyűségesen rossz azoknak az identitásával és élettapasztalatával kapcsolatosan, akik nem Krisztus követői. Milyen elborzasztó leírás! Nincs rosszabb állapot a lelki halálnál.

A halál hamvaiból mégis remény ébred (2,4–5). Akik Krisztusban vannak, azok Isten „alkotása” (2,10), tehát ő valami csodaszépet hozott létre. De hogyan fakadhatna szépség a kétségbeesésből, a csúnyaságból és a teljes pusztulásból? Felfoghatatlannak tűnik, hogy élet származhat a halálból és a kétségbeesésből. Pál apostol azért vázolta fel ezt az éles ellentétet, hogy megtanítsa a hívőknek, kit illet végső soron a dicséret és a dicsőség. A keresztények semmit sem kínálhatnak az üdvösségükért – egyedül Isten gazdag irgalmasságából (2,4), jóságából (2,7), kegyelméből (2,8) és ajándékaként (2,8) nyerhetik el.

A keresztény egyáltalán nem dicsekedhet Isten gyermekeként elnyert rangjával (2,9), sem bölcsességével, engedelmes igyekezetével, erkölcsösségével… semmivel! A hívő lényének minden porcikája éppen ezért az Úr Istennek tartozik hódolattal, betöltve az első nagy parancsolatot (Mt 22,37). Ebből a dicséretből egyenesen következik a második nagy parancsolat (22,39). Isten alkotótevékenysége, amellyel a keresztényeket újjáteremti a halálból az életre, az Ef 2,10 verse szerint jó cselekedeteket kell, hogy eredményezzen felebarátaik irányában – már csak Isten iránti hálájukból fakadóan is.

Jézus, köszönöm, hogy ilyen irgalmat tanúsítottál felém! Szeretnék a te kezed munkája, a te költeményed, a te remekműved lenni! Ámen.

Ez a vers hirdeti ki Krisztus maradéktalan győzelmét a világ országai felett. Jézus megjövendölte ezt az eseményt a Jn 12,31–32 versében, és ez az ígérete A jelenések könyvében valósult meg. Jézus győzelmének a kihirdetése után a huszonnégy vén arcra borult, és imádta Istent (Jel 11,16). A vének A jelenések könyvében öt alkalommal is hasonló módon fejezték ki testtartásukkal szívük viszonyulását (5,8.14; 7,11; 11,16; 19,4).

Ennek az abszolút győzelemnek remegésre kell késztetnie mindazokat, akik lázadnak Krisztus ellen. Végzetüket kimondta és megpecsételte Isten. Rájuk vár az a nyomorúság és büntetés, amelyet János leír látomásában. Jézus végső győzelme mégis nagy reménységgel tölti el követőit. Bár a világban felfordulás uralkodik, a hívők biztosak lehetnek abban, hogy Jézus már győzedelmeskedett a bűn és a halál fölött, és hamarosan az egész föld meglátja majd ezt a győzelmet.Isten országa végre teljes mértékben eljön a földre is úgy, ahogy a mennyben van (Mt 6,9–13). Az idők végén valóra válik Isten ígérete az 1Móz 3,15 verséből, és az asszony utódja örökre összezúzza a kígyó fejét.

Jézus, alig várom, hogy arcra borulva hódolhassak neked! Addig is segíts, kérlek, hogy őrizzem a helyes hozzáállást a szívemben, mindig engedelmeskedjek neked és megbecsüljelek! Ámen.

A 6.zsoltárban Dávid rendkívül nyugtalanító és szorongatott helyzetről kesereg. Bár nem világos, pontosan milyen körülményekről van szó, Dávid Istenhez kiált; irgalomért és mind a fájdalmából, mind az ellenségeitől való szabadulásért esdekel. Az evangéliumok hasonló dologról számolnak be Jézussal kapcsolatban is, aki szenvedett ellenségei kezétől, esedezett és könyörgött (például Mk 14,32–35; Lk 23,20–25). Lukács igyekezett rámutatni, hogy maga Jézus fog leszámolni a szenvedés problémájával, mint ahogy a gonosztevők problémájával is. Dávidnak a 6,9 versben elhangzó szavait visszhangozza Jézus kijelentése: „…távozzatok tőlem mindnyájan, ti gonosztevők!” (13,27) Ezek a szavak akkor hangzottak el, amikor Jézus megígérte, hogy ítéletet hoz azokra, akik megmaradnak gonosz tetteikben. Amikor tehát Isten népe ezt a zsoltárt olvassa, és szavai időnként egybecsengenek Dávid irgalomért és ítéletért könyörgő szavaival a 6,10–11 versben, emlékezhet arra, hogy Jézus erre az esdeklésre válaszul jött el, és hoz majd irgalmat és ítéletet (Lk 17,26–30).

Jézus, köszönöm, hogy foglalkozol a gondjaimmal és a fájdalmammal! Segíts mindig elsőként hozzád fordulnom, és otthagynom a bajaimat a te szépséges lábaidnál! Ámen.

A félelemnek nincs keresnivalója Isten gyermekeinek a szívében. Még ha „gonoszok jönnek” is ellenük, ha „sereg fog[ja] is körül” őket, ha „háborúság tör” rájuk, Isten gyermekei nem veszítik el bizodalmukat, és nem félnek (Zsolt 27,2–3). Ezt kimondani sokkal könnyebb, de azért megtenni is lehetséges. Dávid felvázolta, mi a teendő az ilyen rettentő próbák láttán: „Várjad az Urat, légy erős, bátorodjék a szíved, és várjad az Urat!” (27,14) A hitharc időnként abból áll, hogy várjuk Isten megmozdulását, és megállunk abban az erőben, amelyet arra a pillanatra adott. Jézus ezt az okfejtést ajánlotta a félelem elleni harcra, amikor így szólt: „És ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, de a lelket nem tudják megölni, hanem inkább attól féljetek, aki mind a lelket, mind a testet elveszítheti a gyehennában. Nemde két verebecskét meg lehet venni egy fillérért, de a ti Atyátok akarata nélkül egy sem esik le azok közül a földre? Nektek pedig még a fejetek hajszálai is mind számon vannak tartva. Ne féljetek tehát, ti sok verebecskénél drágábbak vagytok.” (Mt 10,28–31) Jézus megígéri jelenlétét és ezzel együtt békességét is: „Azért mondtam ezeket nektek, hogy békességetek legyen énbennem. E világon nyomorúságotok lesz, de bízzatok, én legyőztem a világot.” (Jn 16,33) 

Jézus, add, hogy ne adjak helyet a félelemnek az életemben! Tölts be jelenléteddel és békességeddel! Ámen.

A 43.zsoltár imádság Istenhez a baj idején. A zsoltáros a kétely és a feszültség ellenére arra sürgette bensőjét, hogy Isten hatalma által higgyen tovább. „Miért csüggedsz el, lelkem…?” – vonta kérdőre saját magát (Zsolt 43,5). Mégis szilárdan megállt, ragaszkodott Istenbe vetett reménységéhez, és dicsérte őt nyomorúságában. Az Újszövetség egyik központi üzenete az, hogy Jézus által reménységünk lehet Istenben. Krisztus nélkül az embereknek nincs reményük. Krisztus kiontott vére azonban visszavonja a hívőket Teremtőjükhöz, és betölti őket azzal a reménnyel, ami korábban hiányzott belőlük (Ef 2,12–13). Pál apostol később (3,14–19) azért imádkozott, hogy Isten adjon lelki értelmet övéinek, megnyitva szívük szemeit, hogy megismerhessék azt a reménységet, amelyre Isten elhívta őket – „gazdag az ő örökségének dicsősége a szentek között” (1,18). Sok mindenben reménykedhetnek az emberek, de van egy reménység, amely minden keresztényben közös: az Úr Jézus Krisztus. Egyedül őbenne találnak a hívők valódi reményt és örök gazdagságot.

Jézus, add, hogy csak benned reménykedjek, mert egyedül te vagy méltó arra, hogy beléd vessem a reménységemet! Segíts emlékeznem erre a feszültségterhes, problémás időkben is! Ámen

Ez egyetlen zsoltár, de olyan, mintha két különálló fejezetből állna. Az első tíz versben a zsoltáros kiöntötte a lelkét.Segítségért kiáltott, de nem nyert vigasztalást (Zsolt 77,3). Olyan nehézségekkel szembesült, hogy éjszaka sem tudta lehunyni a szemét, nappal pedig nem tudta megnyitni a száját (77,5). Nagy bajában feltette azokat a kérdéseket, amelyeket sokan feltesznek ebben a törött világban: Szeret még Isten? Igazak még az ígéretei? (77,8–9) Erről szól ennek a zsoltárnak az első „fejezete”.

Ezután a zsoltárosnak eszébe jut valami más: annak az Istennek a jelleme, akihez kiáltott. E második „fejezetben” megemlékezik Istene tetteiről (77,11–13), jelleméről (77,14) és hatalmáról (77,15–21). Jóval az ő szenvedései előtt Isten népe fogságban sínylődött Egyiptomban.Isten meghallgatta jajkiáltásukat, és hatalmas karjával megváltotta őket (77,16–20). Nagy bajában a zsoltáros egyedüli reménysége Istenének a jelleme.

Jézus is hasonlóan beszélt tanítványaihoz a Jn 14.fejezetében. Nem ígért nekik könnyű életet, de arra biztatta őket, hogy a nyomorúság közepette (Jn 14,1) is higgyenek. Számukra is a hozzájuk szóló Isten jelleme jelentette az egyedüli reményt. Ez a Jézus – a testet öltött Isten – meghallgatta kiáltásaikat, és megmutatta hatalmát azzal, hogy megváltotta őket.

Jézus, tudom, hogy bajok mindig lesznek. Adj nekem olyankor is bátorságot, hadd tudjak arra összpontosítani, hogy érted éljek! Ámen.