Isten terve kezdettől fogva arról szólt, hogy tiszta és állandó kapcsolata legyen népével. Ezékiel legutolsó látomása arra a városra vonatkozik, ahol ez majd megvalósul, és amelynek ez lesz a neve: „Ott az Úr!” A próféta tizenkét kaput látott körben a városon, Izráel tizenkét törzsének jelképeként. János apostol később hasonló kapukat látott az új Jeruzsálemről szóló látomásában (Jel 21,12–14). Mindkét látomás előrevetíti az Úr fizikai jelenlétét abban a jövőbeli, tökéletes városban, ahol Isten és népe örök harmóniában él majd együtt.

A Jel 21,3 verse csodálatosan összegzi ezt a témát: „Hallottam, amint a trón felől egy hatalmas hang ezt mondta: Íme, az Isten sátra az emberekkel van, és velük lakozik, és azok az ő népei lesznek, és maga az Isten lesz velük…” Isten mindig is állandó kapcsolatra vágyott népével, és ez meg is fog valósulni. Jézus Krisztus tette lehetővé ezt az Istennel való kapcsolatot azáltal, hogy meghalt a kereszten, és eltávolította a bűn akadályát, amely addig elválasztotta az embereket Istentől (Ef 2,13–14). Jézus ezután biztosította Isten jelenlétét népe számára azzal, hogy feltámadt a halálból, hogy Istenhez vihesse övéit (1Pt 3,18).

Jézus, alig várom, hogy a tökéletes városban élhessek, tökéletes harmóniában testvéreimmel, a te tökéletes jelenlétedben! Köszönöm, hogy ezt megígérted nekem! Ámen.

Ha Jézus követői vagyunk, az egyik legnagyobb áldást az a tudat jelenti számunkra, hogy ő most is közbenjár övéiért az Atyánál (Róm 8,34; Zsid 7,25). Nem tudjuk, pontosan mit mond Jézus az Atyának, de van egy példaimádságunk tőle a Jn 17. fejezetében.

Jézus először is azért könyörög, hogy az Atya védelmezze meg egyházát. Nem csupán testi védelmet kér, hanem még inkább lelki védelmet – hogy a gyülekezet hite erős maradjon akkor is, amikor Jézus otthagyja őket, hogy visszatérjen az Atyához (Jn 17,11).

Másodszor: Jézus azért imádkozik, hogy övéi megszentelődjenek; hogy megismerjék Isten igazságát, és visszatükrözzék a földön Isten dicsőségét (17,17.19).

Harmadszor pedig Jézus könyörög azokért, akik majd a tanítványok üzenetén keresztül jutnak hitre (17,20). Jézus imádkozik, hogy egyháza növekedjen, és az egész földön sokan megismerjék őt tanítványai hűséges szolgálatán keresztül.

Milyen bámulatos ajándék ma a hívők számára, hogy elolvashatják ezt az imádságot, és tudhatják, hogy Jézus Istenhez fordult, és fordul ma is – közvetlenül és személyesen – értük! 

Jézus, azt akarom, amit te akarsz. Kérlek, oltalmazd egyházadat fizikailag és lelkileg is! Szentelj meg bennünket Igéddel! Adj növekedést egyházadnak ma is! Ámen.

Ha valakit megkérnénk, hogy sorolja fel Jézus megnevezéseit a Bibliából, valószínűleg jó időbe telne, míg eljutna odáig, hogy „közbenjáró”. Pedig ez a sokszor figyelmen kívül hagyott cím létfontosságú a hívők számára. A közbenjáró beleavatkozik két fél vitájába, és megoldást hoz. A Biblia szerint a bűn minden embert szembeállított a világmindenség tökéletesen igaz Istenével (Róm 3,10). Az ember semmit sem tehet azért, hogy áthidalja ezt a szakadékot, amelyet a bűn teremt önmaga és Isten között. Noha ezt a problémát az ember bűne okozta, Isten magára vállalta a konfliktus feloldását. Nem hagyta, hogy az emberek megtapasztalják ellene való lázadásuk jogos következményét, hanem elküldte Jézust, saját Fiát, hogy az új kegyelmi szövetség közbenjárója legyen (Zsid 9,15). Akik Jézusba vetik a hitüket, azoknak a bűnét Jézus elhordozta a Biblia szerint, hogy ők Isten igazságává lehessenek (2Kor 5,21). Jézus pedig most az Atya jobbján ül, és közbenjár értük (Róm 8,34).

Ha mi Krisztusban vagyunk, ő kifizette a büntetést a bűnünkért, és nekünk tulajdonítja tökéletes engedelmességét. Jézus műve miatt már nem állunk szemben Istennel, hanem gyermekei lettünk, Krisztusnak pedig örököstársai (8,17). Ha Jézus a közbenjárónk, részesülhetünk Isten csodálatos kegyelmében! 

Jézus, köszönöm, hogy tökéletes engedelmességet tanúsítottál egészen a keresztig! Köszönöm, hogy bekerülhettem Isten családjába! Akkora megtiszteltetés és áldás, hogy a testvéred lehetek! Ámen.

Az ószövetségi papoknak sok szabályt be kellett tartaniuk. Istenhez nem lehetett felelőtlenül közelíteni; a papoknak meg kellett tenniük bizonyos dolgokat, hogy felkészüljenek az Istennek való találkozásra (3Móz 16; Zsid 5,1–3). A főpap csak különleges alkalmakkor léphetett be a szentek szentjébe, hogy közbenjárjon Isten és az ő népe között.

Jézus az ószövetségi papság minden főpapjánál magasabb rendű (4,14–7,28). Azért jött, hogy áldozat legyen a bűnért, és egyben ő legyen az engesztelést végző főpap. Jézus teljes mértékben ember – képes együttérezni azokkal, akikért engesztelést végez. És Jézus teljes mértékben Isten is – képes teljes, maradéktalan engesztelést végezni az emberek bűneiért. Jézus az egyetlen főpap, aki közvetlenül bejuttathatja a hívőket az Atya jelenlétébe. Amikor meghalt a kereszten népe bűneiért, a templom kárpitja felülről lefelé kettéhasadt (Mk 15,38). Ez jelezte, hogy Isten többé nem megközelíthetetlen, és hogy az emberek most már közvetlenül kapcsolatba kerülhetnek vele Jézus által; nincs szükség többé közvetítőre (Zsid 4,16).

A főbb világvallások mind azt tanítják, hogy Isten nagyon messze lakik az emberektől, és csak nagy szorongással lehet közeledni hozzá. A kereszténység azt tanítja: Jézus lehetővé tette, hogy Isten együtt legyen övéivel.

Jézus, köszönöm, hogy az Istennel való kapcsolat neked köszönhetően személyes megtapasztalásommá vált! Tudom, hogy vannak olyanok, akiket megsebzett a vallás. Add, hogy segíthessek nekik megérteni, hogy te ennél sokkal többről szólsz! Ámen.

Ez a szakasz a negyediket részletezi a nyolc látomás közül, és úgy tűnik, ez a látomás a mennyei tárgyalóteremben zajlik. A Zak 3,1 verse lefesti a színteret. Az Úr angyala ül a bírói székben. Jósua főpap, aki ezúttal a bűnös népet képviseli, vádlottként áll előtte. A bukott angyal, a Sátán pedig vádolja Jósuát.

A Szentírásban találunk más hasonló jeleneteket is, amikor a vádló ujjal mutogat Isten embereire. A Jób 1,1–12 része beszámol arról a klasszikus jelenetről, amelyben a Sátán azzal vádolja Jóbot, hogy csupán álhűséggel szolgálja Istent azért, mert Isten megáldotta és megóvta őt. A Jel 12,7–12 szakaszában olvasható részletes látomás beszámol a Sátánról, „a mi testvéreink” vádlójáról (12,10), aki elveszít egy jövőbeni csatát. A vádló mindegyik jelenetben vesztesen érvel annak a védőbeszédével szemben, aki a bukott emberek mellett emel szót.

A későbbi kijelentés előzeteseként az Úr megvédi övéit a Sátán előtt (Zak 3,2). Ma is van valaki, aki a hívők szószólójaként áll az Atya előtt (1Jn 2,1). A jelenések könyve felfedi, milyen hatalommal bír az Úr a vádló fölött. Isten kiragadta a tűzből Jósuát, és az élő Megváltó, Jézus Krisztus személye és műve által ma is ugyanezt teszi.

Jézus, köszönöm, hogy védelmemre keltél a vádlóm előtt! Tudom, hogy nélküled esélyem sem lett volna. Ámen.

Ez a szakasz a negyediket részletezi a nyolc látomás közül, és úgy tűnik, ez a látomás a mennyei tárgyalóteremben zajlik. A Zakariás 3,1 verse lefesti a színteret. Az Úr angyala ül a bírói székben. Jósua főpap, aki ezúttal a bűnös népet képviseli, vádlottként áll előtte. A bukott angyal, a Sátán pedig vádolja Jósuát.

A Szentírásban találunk más hasonló jeleneteket is, amikor a vádló ujjal mutogat Isten embereire. A Jób 1,1–12 része beszámol arról a klasszikus jelenetről, amelyben a Sátán azzal vádolja Jóbot, hogy csupán álhűséggel szolgálja Istent azért, mert Isten megáldotta és megóvta őt. A Jelenések 12,7–12 szakaszában olvasható részletes látomás beszámol a Sátánról, „a mi testvéreink” vádlójáról (12,10), aki elveszít egy jövőbeni csatát. A vádló mindegyik jelenetben vesztesen érvel annak a védőbeszédével szemben, aki a bukott emberek mellett emel szót.

A későbbi kijelentés előzeteseként az Úr megvédi övéit a Sátán előtt (Zak 3,2). Ma is van valaki, aki a hívők szószólójaként áll az Atya előtt (1Jn 2,1). A jelenések könyve felfedi, milyen hatalommal bír az Úr a vádló fölött. Isten kiragadta a tűzből Jósuát, és az élő Megváltó, Jézus Krisztus személye és műve által ma is ugyanezt teszi.

Jézus, segíts örömöt találnom a fájdalmamban, mivel közelebb von hozzád! Add, hogy akik látnak szenvedni, vágyjanak arra a békességre, amellyel engem megajándékoztál! Ámen.

A Római levél 7. fejezete maga a szavakba öntött küzdelem. Az olvasók ebben a fejezetben első kézből pillanthatnak be az apostol belső világába, amelyet nézőponttól függően lehet felemelőnek és bátorítónak vagy nyomasztónak és csüggesztőnek is tekinteni.

Talán elbátortalanít, ha megtudjuk, hogy még Pál is – aki személyes módon tapasztalta meg Jézust, és látta a korai egyház robbanásszerű növekedését – ilyen ádáz küzdelmet vívott saját szívével. Ám ez a fejezet éppen ezért nyújthat bátorítást is. Amikor a bűn terhe különösen rájuk nehezedik, a keresztények felbátorodhatnak, mert tudják, hogy mindenki küszködik; még a nagy Pál apostol is heves küzdelmet vívott a bűnnel. Az Újszövetség sehol sem beszél úgy a keresztényekről, mint akik nem küszködnek a bűnnel; inkább úgy, mint akik kitartanak a harcban.

Amikor a keresztények érzik a bűn terhének súlyát, amikor vívódnak igazság és hamisság, a Lélek kívánságai és a testi kívánságok között, az egyedüli megoldás Jézus. Ő az egyetlen, aki képes megszabadítani azokat, akik halottak a bűneikben, és a Szentlélek által segíthet követőinek, hogy ellenálljanak a bűnnek. A kereszténynek ugyanúgy szüksége van az evangéliumra, mint annak, aki nem keresztény, mert Isten gyermekei az evangélium által menekülnek meg a bűn fogságából. Ugyanez az evangélium emlékezteti a hívőt arra, hogy felettébb diadalmaskodik az által, aki szereti őt (Róm 8,37).

Jézus, köszönöm neked Pál példamutatását! Segíts, hogy kitartsak a bűn elleni harcban, míg nem csatlakozhatom hozzád a bűntelen örökkévalóságban! Ámen.

Pál beismerte arra való hajlamát, hogy felfuvalkodjon saját apostoli tekintélye és lenyűgöző lelki alkalmassága folytán. Azért, hogy Pál alázatos maradjon, és szolgálata által Isten kapja a lehető legtöbb dicsőséget, Isten tövist adott az apostol testébe (2Kor 12,7).

Pál ezt a tövist úgy nevezi: „a Sátán angyala” (12,7), így az is lehet, hogy Isten megengedte az ördögnek, hogy valamiféle korlátozott mértékben megtámadja Pált, hogy ezzel is az Úr jó célját szolgálja (Jób 2,1). A Szentírás ennél többet nem árul el Pál küzdelmének a pontos természetéről. Egyesek szerint a Gal 4,13–15 verse alapján esetleg szemprobléma lehetett. Az mindenesetre egyértelmű, hogy egy olyan krónikus és megterhelő dologról van szó, amely akadályozta munkájában és szolgálatában.

Akármilyen jellegű volt is Pál tövise, két dolog egyértelmű. Először is, Isten kegyelme elég volt ahhoz, hogy megtartsa Pált a küzdelmében. Másodszor pedig, Pál életének a fogyatékossága miatt Isten még több dicsőséget kapott Pál szolgálatán keresztül. Az apostol ezért tudott örülni saját szenvedésének és gyönyörködni a saját erőtlenségében.

Ugyanezek az elvek érvényesek ma is a hívőkre. Isten felhasználja ugyan övéinek az erősségeit és az adottságait, de még nagyobb dicsőséget kap abból, ha övéi gyengeségeik és küzdelmeik ellenére is rá hagyatkoznak, őt szolgálják, és elérhetővé teszik magukat.

Jézus, hálát adok neked és dicsérlek téged a belém fúródó tövisekért, mert állandóan emlékeztetnek arra, hogy szükségem van rád! Add, hogy a küzdelmeim még nagyobb dicsőséget szerezzenek neked! Ámen.

Az efezusiakhoz írt páli levél ablakot nyit arra, milyen lelki valóság rejlik a mögött a számtalan küzdelem és nehézség mögött, amellyel sok embernek szembe kell néznie élete során. A bűnök, amelyeket Isten, önmaguk és mások ellen követnek el az emberek, nem egyszerűen csak rossz döntésekből vagy a puszta körülményekből fakadnak, hanem mélyebbről. A hívők körül lelki háború dúl.

A 2Kor 10,1–6 szakasza (különösen a 10,4–5 vers) hasznos kiegészítést nyújt ahhoz, amit itt tanít Pál a lelki hadviselésről. Ha együtt nézzük ezeket a szövegeket, elénk tárul a kép arról, hogy milyen lelki csata folyik sok emberi megtapasztalás mögött. Az evangéliummal szemben felhozott érvek, a bibliai erkölcs kudarcai és az igeellenes gondolkodásmód nem pusztán az emberek torz meggyőződéseire vagy tetteire vezethetők vissza. Pál tanításai szerint ezek a dolgok az ellenség tudatos tevékenységének köszönhetők; ő befolyásolja az embereket minden egyes nap. Amikor egy keresztény rendkívüli megpróbáltatásba vagy súlyos helyzetbe kerül, lehetséges, hogy abban komoly szerepe volt a gonosznak.

A hívőknek azonban nem szabad elcsüggedniük. A keresztényeknek minden okuk megvan arra, hogy bizalommal felvállalják a lelki hadviselés Isten által előírt módját. A siker eszközei azok a lelki gyakorlatok, amelyeket Isten az Efezus 6. fejezetében megparancsolt. A római fegyverzet képének felhasználásával ez a szakasz rámutat, hogyan vívhatunk meg a lelki ellenségekkel, és felvázolja ennek a sajátos harcnak a hadviselési szabályait. A lelki hadviselés végcélja az, hogy minden gondolatot foglyul ejtsünk Krisztus számára (10,5).

Jézus, segíts, hogy szüntelenül viseljem Isten fegyverzetét, és tudjak minden gondolatot foglyul ejteni az irántad való engedelmességre! Ámen.

Newton harmadik törvénye kimondja, hogy minden erőhöz tartozik egy egyező hatású, ellentétes irányú ellenerő. Ha egy tárgyat meglökünk, mindenképpen történik valamilyen elmozdulás. Ugyanígy a keresztény élet is tele van nyomásokkal, amelyeket Isten azért enged meg, hogy az embereket arra késztesse, hogy még inkább hagyatkozzanak rá.

Isten részben azért adta egyházának A zsidókhoz írt levelet, hogy biztassa övéit: tartsanak ki az üldözés idején. A keresztény életben lesznek olyan pillanatok, sőt akár időszakok, amikor ellenállásba ütközünk. Ennek nem szabad meglepetésként érnie Krisztus követőit. Maga Jézus is figyelmeztette tanítványait, hogy nehézségek fogják érni őket (Mt 24,9–10). Ezt a figyelmeztetést azonban bátorítás követte: lesznek, akik továbbra is hisznek; mindenkinek lehetősége lesz arra, hogy higgyen, Jézus pedig vissza fog jönni, hogy megmentse népét (24,11–14).

A levél szerzője kétszer is mondta már olvasóinak, hogy tartsanak ki, a két buzdítás között pedig kiemeli Jézust mint azok reménységét, akik nehéz helyzetbe kerültek. Ha nő a nyomás, a keresztények bizakodva megemlékezhetnek azokról, akik hűségesen kitartottak. Azok közül, akik utánzásra méltó életet éltek, Jézus a legfőbb példakép. Ő a szenvedés által nyerte el a győzelmet, és most él, hogy minden pillanatban erőt adjon.

Jézus, kérlek téged azokért a testvéreimért, akiket miattad üldöznek. Öleld át őket szerető karjaiddal, és töltsd be őket természetfeletti békességeddel! Ámen.

Ez a zsoltáríró valószínűleg sok gyönyörű és lenyűgöző dolog szemtanúja lehetett a templomban végzett szolgálata során, mégis szívéből megvallotta, hogy a mennyei Isten az ő legnagyobb kincse. Semmi földi dolog nem érhet fel Isten dicsőségével. Semmi nem ébreszthet benne olyan ragaszkodást, mint a mindenható Úr.

Jézus azt tanította az embereknek, hogy ne földi kincseket gyűjtsenek; ne ezeket halmozzák fel a rang és a biztonság kedvéért. A pénz, az anyagi javak csupán ideiglenes gazdagságot nyújtanak, és bármikor ellophatják vagy tönkretehetik őket (Mt 6,19). Ahogyan a zsoltáros számára is a mennyben volt a legfőbb jutalom, Jézus is arra biztatta hallgatóságát, hogy örökké tartó dolgokba fektessenek be (6,20). Egy másik alkalommal példázatában olyan, a szántóföldben elrejtett kincshez hasonlította a mennyek országát, „amelyet az ember, ha megtalál…, eladja mindenét, amije van, és megveszi azt a szántóföldet” (13,44). A földi élet sok luxuscikket és értékes tárgyat kínál. Jézus azt tanítja az embereknek, hogy küzdjék le a kísértést, és ne azokat keressék, amik nem maradnak meg. Aki Jézusban hisz, annak inkább arra kell fordítania az életéveit, hogy ápolja kapcsolatát Istennel és a szeretteivel: osztogassa a kegyelmet, tegyen tanítvánnyá másokat, és feltétel nélkül szeressen. Ezek a mennyei kincsek örökre megmaradnak, és nagy dicsőséget szereznek Istennek.

Jézus, olyan világban élek, amely megszállottan kergeti a pénzt és a gazdagságot. Óvj meg engem ezektől a figyelemelterelő dolgoktól, és segíts arra fordítanom az energiámat, ami igazán számít: rád! Ámen.

Azon túl, hogy a valaha élt legbölcsebb ember volt (Jézusig), Salamon a világtörténelem egyik leggazdagabb embere is volt (1Kir 10,14–25). Amikor tehát a vagyonról írt, saját tapasztalatból tette. Ám hiába tudott annyi mindent felhalmozni élete során, végül arra a következtetésre jutott, hogy a pénz tulajdonképpen hiábavaló, és nem elégíthet meg. Jézus a Mt 19,16–24 részében tanított a pénzről, amikor találkozott a gazdag ifjúval, és tanítását ezzel fejezte be: „…könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak az Isten országába bejutni.” Szükségünk van pénzre ahhoz, hogy életben maradjunk, ugyanakkor a pénz szeretete károsan hat a lelki egészségünkre. Ha összekapcsoljuk Salamon és Jézus pénzzel kapcsolatos tanítását, egyértelművé válik, hogy a pénz nem elégít meg itt a földön sem, és olyan akadállyá válhat, amely meggátolja, hogy az emberek megtalálják a végső megelégedést Jézusban. Ha azonban Jézus nevében odaadják pénzüket és javaikat a szegényeknek, kincseket gyűjtenek a mennyben (Mt 19,21). Az ilyen maradandó, mennyei kincs sokkal értékesebb és hasznosabb, mint bármi, amit a földön elnyerhetünk (6,19–21).

Jézus, őrizz meg a pénz szeretetének veszedelmes csapdájától! Segíts őszintén és nagylelkűen élnem, hiszen tudom, hogy a valódi kincsnek semmi köze a pénzhez! Ámen.