MAGYARÁZATOS

Az „élet fája” kifejezéssel csupán a Szentírás három könyvében találkozhatunk: Mózes első, valamint a Példabeszédek és A jelenések könyvében. Az Éden kertjében az élet fája gyümölcsének az elfogyasztása halhatatlanságot adott (1Móz 3,22). A Példabeszédek könyve azt mondja, hogy a bölcsesség az élet fája, az Újszövetség pedig felfedi nemcsak azt, hogy Jézus Isten bölcsessége (1Kor 1,24), hanem azt is, hogy ő nyújt hozzáférést az élet fájához (Jel 2,7). A Péld 3,18 verse a Példabeszédek többi részéhez hasonlóan visszahívja az emberiséget a Paradicsomba. Az Édenkertben az ember valójában Istentől és az ő szavától elszakadva nyújtotta ki kezét a tudás után. Ő akarta meghatározni saját maga számára, mi a jó, és mi a rossz. Ennek eredményeképpen oktalan lett, és örökölte a halált – nem férhetett többé hozzá az élet fájához. A Példabeszédek megmutatja az élethez visszavezető utat: a bölcsességet. A véges emberek számára azonban ez az út csupán Krisztusban válik valósággá, aki Isten bölcsessége. Az emberek csak akkor kaphatják vissza azt, amit az Édenben elveszítettek, ha megalázzák magukat, és hit által megragadják Jézust.

Jézus, köszönöm a Szentírás hiánytalan voltát! Alázattal elhiszem mindazt, amit tőled kapok, beleértve azt is, hogy veled tölthetem az örökkévalóságot a mennyben. Ámen.

A Példabeszédek első kilenc fejezetében Salamon a bölcsességet női személyiséggel ruházza föl. Salamonnak legalább két oka volt arra, hogy nőként ábrázolja a bölcsességet. Egyrészt a „bölcsesség” főnév a héberben nőnemű, ennélfogva a megszemélyesítéskor a nyelvtani nemnek megfelelő alakot ölt. Másrészt Salamon meg szerette volna győzni a fiát arról, hogy a Példabeszédek bölcsességét válassza, egy ifjú ember számára pedig mi is lehetne érdekesebb egy vonzó hölgynél?

Azonban sok minden utal arra, hogy a Salamon által alkalmazott megszemélyesítés több puszta nyelvtani eszköznél. A Péld 8,22–31 részében Salamon a saját tudása és értelme fölé helyezi a bölcsességet. Azt tanítja, hogy minden igazi bölcsesség valójában Isten bölcsessége. A bölcsesség Istentől ered, és Istennek minden munkájában társa. Az Újszövetség kijelenti továbbá, hogy Jézus Isten bölcsessége (1Kor 1,24.30). Vegyük tekintetbe a következőket:

Először is Salamon azt állítja, hogy a bölcsesség Isten minden munkájának a kezdete (Péld 8,22). A Jel 3,14 verse a Péld 8,22 szóhasználatára utal, és Jézusra vonatkoztatja. Ez az állítás nem azt jelenti, hogy Jézus teremtmény volna, hanem hogy a teremtés fölött áll (Jn 1,1–3; Kol 1,15). Végül is ő Isten egyszülött Fia (Jn 3,16). Ő Isten bölcsessége.

Másodszor: a bölcsesség már a világ teremtése előtt létezett (Péld 8,23–26). Az Újszövetség ugyanezt állítja Jézusról. Azon az éjszakán, amikor Jézust elárulták, így imádkozott: „Atyám, most te dicsőíts meg engem, te magadnál azzal a dicsőséggel, amely már a világ létele előtt az enyém volt tenálad.” (Jn 17,5) Jézus a világ teremtése előtt létezett – ő Isten bölcsessége.

Végül pedig a Péld 8. fejezete azt mondja, hogy a bölcsesség nemcsak hogy már a teremtés előtt létezett, hanem részt is vett a világ teremtésében (8,27–31). Az Újszövetség pontosan ugyanezt mondja Jézusról. A Kol 1,15–16 versében az áll, hogy Jézus „képe a láthatatlan Istennek, és minden teremtmény előtt született. Mert benne teremtetett minden…” A Biblia világában az elsőszülött fiúnak különleges jogai voltak; ugyanígy Jézusnak a teremtett világ fölött vannak bizonyos jogosultságai, hiszen ő Isten bölcsessége, aki részt vett a világ teremtésében.

Jézus, dicsérlek téged, mert Isten bölcsessége vagy. Dicsérlek örökkévaló természetedért, teremtő erődért és korlátlan dicsőségedért. Ámen.

Salamon szerint a bölcsesség alapja az Úr félelme. A Példabeszédek hasonló refrénnel nyit (1,7), rámutatva, hogy a Salamon írásaiban mindenütt megtalálható gyakorlati útmutatások betartásához szükséges képesség egyetlen forrásból ered: az Úr félelméből. Ennek a félelemnek a jellegét sokszor megpróbálják enyhíteni vagy kisebbíteni, ezért egyesek arra jutnak, hogy Salamon csupán az Isten iránt érzett tiszteletre vagy ámulatra gondolt. Isten félelmének a bibliai eszméje azonban ennél jóval tágabb (Préd 12,15–16). Ha a gyarló és bukott ember Isten hatalmára és ítéletére gondol, félelemnek és meghódolásnak kell átjárnia a szívét mindenek jogos uralkodójával szemben, hiszen rettenetes dolog az élő Isten kezébe esni (Zsid 10,31). A keresztényeknek Isten félelmében kell élniük (Mt 10,28), ez a félelem pedig abban nyilvánul meg, hogy Isten parancsai iránt engedelmes életet élnek (2Kor 7,1). Azokat a Józsefhez hasonló embereket, akiket efféle bölcsesség jellemez, sokszor istenfélőnek nevezik (1Móz 42,18). Végső soron azonban egyedül Jézus az, aki egész életét Isten félelmében élte. Amikor a halállal kellett szembenéznie, akkor is önként letette életét az Atya terve iránti engedelmességből, kimutatva ezzel, hogy jobban vágyik engedelmeskedni Istennek, mint amennyire a kegyetlen haláltól fél (Lk 22,42). A Szentlélek erejével felruházott keresztények átformálódnak, hogy féljék Istent, és közben megtalálják a valódi bölcsességet is.

Jézus, töltsd be a szívemet egészséges, tiszteletteljes istenfélelemmel és a te bölcsességeddel! Ámen.

A gőg és az alázat az emberi szív meghatározó vonása. Egyiket sem lehet látni, ám megnyilvánulásuk tetten érhető minden ember cselekedeteiben. Salamon a példabeszédeiben mindenütt az esztelenséggel és a végső romlással kötötte össze a gőgöt (Péld 16,18). Az alázatot ezzel szemben a bölcsességgel és az Úr félelmével kapcsolta össze, amelyek pedig élethez és áldáshoz vezetnek (22,4; 29,23). A gőg az élet legfőbb döntőbírójává magasztalja fel az embert, és azt bizonyítja, hogy az illető nem veti alá magát Istennek, aki pedig tudja, hogyan lehetne a legjobban élni az életet. Ha valaki emberi büszkesége miatt figyelmen kívül hagyja és lebecsüli Isten bölcsességét, az elkerülhetetlenül pusztuláshoz vezet ebben az életben és a következőben is. Az alázat ezzel szemben megerősíti, hogy Isten szuverén, mindenható és mindentudó Úr. Ő sokkal jobban tudja az embereknél, hogyan kell élni az életet, mert az ember látása ebben az életben mindig korlátozott marad (1Kor 13,12). Isten ellenáll a kevélyeknek, ugyanakkor kegyelmet és hűséget ígér az alázatos szívűeknek (Jak 4,6).

Jézus, óvj meg engem a büszkeség sikamlós lejtőjétől! Szeretnék alázatos lenni, mint te! Ámen.

Salamon kiemelte, hogy végső soron Isten tartja kézben a dolgokat; az ő jó szándékai diadalmaskodnak az emberi bűn ellenére is. Azok a gonoszok is, akik látszólag elkerülik a pusztulást ebben az életben, egészen biztosan szembesülni fognak Isten ítéletével. A gőgös ember nem menekül meg a közelgő katasztrófa napján, és azon a napon lelepleződik a kevélység esztelen volta is. Akik viszont alázatosan élnek – akik tisztában vannak az Úr félelmével –, azok megtapasztalják Isten szeretetét és hűségét, és ők is szeretik Istent, és hűségesen vele járnak. Ez a dicsőséges igazság Isten jellemével kapcsolatban. Bár ő szent és igaz, nem gerjed hamar haragra, és még haragjában sem szeszélyes vagy bosszúálló. Ő „az Úr, az Úr, irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy az irgalmassága és igazsága” (2Móz 34,6). Isten irgalmat tanúsít, amikor időt hagy a gőgös lázadóknak, hogy megvallják bűneiket, és megalázzák magukat Isten hatalmas keze alatt. Ahogyan Péter mondja: „…hosszútűrő irántatok, nem akarva, hogy némelyek elvesszenek, hanem hogy mindenki megtérésre jusson.” (2Pt 3,9) Minden egyes nap bizonyíték Isten szeretetére, és akik hallják az ő hangját, azoknak hittel hozzá kell fordulniuk, amíg még tart a ma (Zsid 3,12–15).

Jézus, hiába tűnik úgy, hogy egyre fékevesztettebb ez a világ, tudom, hogy te kézben tartod a dolgokat. Köszönöm, hogy ilyen türelmes vagy tiéiddel! Köszönöm, hogy mindenkinek adsz esélyt arra, hogy hozzád forduljon! Ámen.

A 104.zsoltár részletezi, hogyan visel gondot Isten a világra. A mező vadjai a forrás vizével oltják szomjukat, ám végső soron ez a víz is Isten kezéből származik (104,10–11). Isten ültette el a fákat, amelyeken a madarak fészkelnek (104,16–17). A tengerben nyüzsgő állatok is az Úrtól várják a gondoskodást (104,25–27).

A zsoltáros nyilvánvalóvá tette, hogy Isten gondot visel teremtményeire. Jézus jóval később ezt az igazságot vonatkoztatta hallgatóira, amikor így szólt: „Tekintsetek az égi madarakra: nem vetnek, nem is aratnak, csűrbe sem takarnak, és mennyei Atyátok eltartja őket. Nem vagytok-e sokkal különbek náluk?” (Mt 6,26) Péter, aki bizonyára hallotta ezeket a szavakat, később így írt: „Minden gondotokat őrá vessétek, mert neki gondja van rátok.” (1Pt 5,7) 

Jézus, segíts, hogy ne aggodalmaskodjak az élet dolgai felől! Hadd tudjak inkább megpihenni gondviselésed és gondoskodásod hűségében! Ámen.

A 139. zsoltár gyönyörű képet tár elénk arról, hogyan foglalkozik Isten minden ember életének minden egyes részletével. Az első tizenkét vers arról beszél, hogy akárhova ment Dávid, Isten vele maradt. Ismerte a gondolatait (Zsolt 139,2), az útjait (139,3) és a szavait (139,4). Ezenfelül már akkor ismerte Dávidot, amikor még anyja méhében volt, jóval azelőtt, hogy gondolatai, útjai vagy szavai lettek volna (139,13–14). Ugyanez igaz minden más emberre is az egész világon. Isten az ember életének minden részletével törődik. Gondolhatja valaki azt, hogy az ember élete a születése napján kezdődik, és Isten is attól kezdve foglalkozik vele, ám egyértelmű, hogy Isten már jóval a születés napja előtt törődik az emberekkel: „Bizony te alkottad veséimet, te formáltál engem anyám méhében.” (139,13) A Lk 1,26–38 részében Gábriel angyal elmondta Máriának, hogy ő fogja világra hozni Isten Fiát. Mária érthetően zavarba jött, hiszen még szűz volt. Az angyal azonban elmagyarázta neki, hogy a Szentlélek ereje által fogan meg benne a gyermek. Ahogyan a 139. zsoltár ír erről, azt a gyermeket is Isten keze formálta és alkotta. Noha Jézus az egyetlen ember, aki a Szentlélek által fogant, minden gyermeket a Teremtő alkot.

Jézus, ismertél engem, mielőtt még én ismertem volna magamat. Köszönöm, hogy megteremtettél, méghozzá konkrét céllal! Segíts betöltenem az életemre vonatkozó szándékodat! Ámen.

A Prédikátor könyve azt mondja, hogy Isten „[a]z örökkévalóságot… az emberek szívébe helyezte”. Isten az embert saját képére teremtette (1Móz 1,27), Isten pedig az örökkévalóságban él (Jel 1,8). Salamon felveti azt az elgondolást, hogy az ember szívében van egy veleszületett vágy valami után, ami túlmutat a földi életen. Az ember nem csupán arra lett teremtve, hogy éljen, aztán meghaljon, és megszűnjön létezni. Isten valahogy úgy alkotta meg az embert, hogy elhelyezett benne valamit, ami arra készteti őt, hogy az örökkévaló Isten után vágyakozzon. A Szentírás végül kinyilatkoztatja: az ember létének eredeti célja az, hogy Istennel éljen örökké. A szívünk nem véletlenül érzi tehát úgy, hogy lennie kell valami többnek – mert van is valami több. A Jn 3,16 és az 1Jn 2,25 verse megerősíti, hogy Isten örök életet ígér azoknak, akik hisznek. Az ember azért találja annyira vonzónak az örökkévalóságot, mert Isten eleve erre teremtette őt: magával az örökkévaló Istennel élni közösségben.

Jézus, köszönöm, hogy lehetővé tetted az örökké tartó kapcsolatomat Istennel! Segíts úgy élnem ezt a földi életet, hogy az örökkévalóságot megőrizzem a szívemben! Ámen.

A mindenség szuverén uraként Isten bármit megtehet, amit csak akar.Szava nem pusztán jó tanács vagy jövendölés; kijelentés, még akkor is, ha az emberek még nem látják a világban ennek a kijelentésnek a kézzelfogható bizonyítékát. Bízhatunk benne, hogy aki a kezdet kezdetén ismerte a véget, az nemcsak tudja, hogy mi fog történni, hanem úgy és akkor valósítja meg azt, ahogyan és amikor jónak látja.

Prófétaként Jézus is képes volt kijelenteni, mi fog vagy nem fog bekövetkezni. Gondoljunk csak arra a kijelentésére, hogy három nap alatt felépíti a templomot, vagy hogy Jeruzsálemet le fogják rombolni; vagy akár ellentmondást nem tűrő kijelentésére saját szenvedésével, halálával és feltámadásával kapcsolatban (Mt 16,21). Ahogyan Isten kijelentette szavát Ézsaiás próféta által, Jézus is kijelentéseket tett prófétaként: ezek a szavak nem saját véleményéből vagy logikai következtetéséből származtak, hanem abból az ismeretből, amellyel Isten már a kezdet kezdetén rendelkezett. Ahogy bízunk az Atya Isten kijelentéseiben, ugyanúgy bízhatunk Jézusnak, Isten Fiának a kijelentéseiben is.

Jézus, dicsérlek szuverén hatalmadért, mindentudásodért és hűségedért! Törölj ki minden kételyt, amely esetleg még ott lappang szívem vagy elmém mélyén, hogy teljes lényemmel tudjak bízni benned! Ámen.

Mindenki imád valakit vagy valamit. Mindenki első helyre tesz valakit vagy valamit az életében. Pál apostol azt szerette volna, hogy a kolosséi gyülekezet mindenben Jézus Krisztusnak adja az elsőbbséget. Valószínűleg egy korai keresztény himnusz sorait használta fel, hogy kifejtse: Jézust illeti az elsőbbség az egész világmindenségben; ő méltó a gyülekezet hűségére és ragaszkodására. 

A himnusz kezdete kimondja, hogy aki látja Jézust, az Istent látja. Jézus még emberi formájában is Isten. Ezt ő maga is megerősítette, amikor így szólt: „Én és az Atya egy vagyunk.” (Jn 10,30) Jézus Isten volta megjeleníti elsőbbségét. Pál ezután kijelenti, hogy Jézus „az egész teremtés elsőszülötte” (Kol 1,15). Voltak, akik ezt tévesen úgy értelmezték, hogy az Atya Isten teremtette a Fiút. A közvetlen szövegkörnyezet azonban Jézust mindenek teremtőjeként írja le, aki „előbb volt mindennél” (1,16–17). János ezenkívül azt is kijelenti, hogy Jézus már a kezdet kezdetén létezett az Atyánál: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő kezdetben Istennél volt.” (Jn 1,1–2) A Jézus jellemzésére használt „elsőszülött” kifejezés a Kol 1,15 versében Jézus felmagasztalt pozíciójára utal, a zsidó kultúra kontextusában ugyanis az „elsőszülött” volt a legértékesebb és legrangosabb. 

Pál ezután rámutatott, hogy Jézus teremtette az egész univerzumot. Remélte, hogy kicsit kitágíthatja olvasói gondolkodását, ha ráveszi őket, hogy gondoljanak azokra a láthatatlan dolgokra, amelyeket Jézus teremtett, beleértve a láthatatlan angyali birodalmat. Amikor a keresztények elgondolkodnak a teremtett világon, a csillagrendszereken, a feltáratlan óceánokon és az emberi test bonyolult felépítésén, még csak éppen sejteni kezdik Jézus fenségét és hatalmát. Az egész teremtett világ azért létezik, hogy dicsőséget adjon Istennek. 

Jézusé az elsőbbség egyházában. Jézus hozza létre, tartja meg és vezeti gyülekezetét annak fejeként. Minden gyülekezetnek megvannak a maga kihívásai és gondjai; mivel azonban az egyház Jézusé, a keresztényeknek arra kell törekedniük, hogy építsék, ne pedig rombolják a gyülekezetet. Jézus elsőbbsége fényesen átragyog munkáján, hogy mindent megbékéltessen kereszthalála által. Jézus halála és feltámadása mutatja be legfőképpen elsőbbségét. Jézus nagyobb az emberiség bűnénél. Jézus nagyobb a halálnál. Jézus nagyobb az ördögnél. Sokszor úgy érezhetjük, hogy ez a világ fékezhetetlenül rohan a vesztébe, a keresztények mégis örvendezhetnek, és reménykedhetnek abban, hogy Jézus Krisztus mindent megbékéltet az Atyával, és békét hoz a világmindenségbe. 

Jézus, te vagy a Logosz, Isten Igéje, aki az idő előtt már létezett. Mutass meg többet önmagadból, miközben Isten Igéjét tanulmányozom, és érted élek! Ámen.

Az itt megjelenő folyó és fa az Éden kertjére emlékeztet, joggal (1Móz 2,8–10; 3,22–24). Az Édenkertben az emberek tökéletes közösséget élvezhettek Istennel, bár úgy döntöttek, hogy fellázadnak ellene, és megszakadt ez a közösség. A mennyben Istennek és népének a kapcsolata mentes lesz a bűntől, ennélfogva megtestesíti Isten eredeti szándékát a teremtésben.

A hívők nagy reménysége az, hogy egy napon imádhatják majd Istent, és örökre élvezhetik jelenlétét. János bizonyára keresgélte a szavakat a menny dicsőségének jellemzéséhez: nem lesz többé mindaz, amit a bűn tönkretett. Isten és népe között helyreáll a kapcsolat, és ez érvényes lesz az egész világra. Jézus, a világ Teremtője mennybemenetele óta készíti ezt a paradicsomot mindazoknak, akik vele fognak lakozni, és dicsőségében fognak gyönyörködni örökké (Jn 14,3). Valójában, miután mindezek megtörténnek, Isten egész teremtett világa hirdetni fogja az ő dicsőségét, ez pedig úgy betölti a földet, mint a vizek a tengert (Hab 2,14).

Jézus, köszönöm, hogy helyet készítesz nekem a paradicsomban! Alig várom, hogy egy örökkévalóságon át imádhassalak! Ámen.

A sarjadék képe itt egyszerre jelképezi Júdát és az eljövendő Messiást. A sarjadék szó a „kisarjadni” vagy „a halálból életre kelni” jelentésű héber igéből származik. Ézsaiás a szó szoros értelmében azt az áldást és bőséget írja le, amelyet Júda népe megtapasztal majd egy napon, miután Isten ítélete lesújtott hűtlenségükért (Ézs 3,2–28).

E szakasz másik fontos jellemzője, hogy messiási hivatkozásokat tartalmaz.Itt találunk először utalást a Messiásra mint az Úr „Sarjadékára”, ám a Szentírás több más igehelyen is megemlíti (11,1; Jer 23,5; 33,15; Zak 3,8). A sarjadék az élet és a bőség képe, és ezek a versek arra az áldásra mutatnak, amelyet Jézus hoz majd egy napon Isten népének. Az ő áldása lehetővé teszi, hogy a bukott bűnösök újra közösségben és békességben lehessenek Istennel. Ez a prófécia reményt ad az izraelitáknak, hogy az eljövendő Messiás életet fog lehelni az egyébként haldokló vallásba és törvénybe, amely alatt élnek. Jézus nem csak életet ad; ő maga az élet.

Jézus, köszönöm, hogy újra közösségbe kerülhettem az Atya Istennel! Segíts ragaszkodnom hozzád, hiszen tudom, hogy minden élet egyedül belőled fakad! Ámen.