A Biblia gyakran említi a világosságot Istennel kapcsolatban. Ez esetben Pál egy fontos igazságot szeretne közölni ezzel a képpel: Isten el van rejtve előlünk. Ez nem azért van, mert Isten a homályban rejtőzik, hanem inkább azért, mert az emberi szem túl gyenge ahhoz, hogy észlelje őt, olyan ragyogó világosságban lakozik. Ez a metaforikus kép feltárja a bűnös emberiség lelki valóságát. Ahelyett, hogy szoros kapcsolatban járhatnánk Istennel (1Móz 2,4–25), a bűn miatt a közelébe sem kerülhetünk (2Móz 33,20).

Hála Istennek, a történet nem itt ér véget. Jézus testet öltésével Isten világossága eljött a világba, hogy megláthassuk őt (Jn 12,46; 14,9). Amiatt, amit Jézus elvégzett értünk, képességet nyertünk arra, hogy valamennyit megláthassunk Isten világosságából (Zsolt 36,10). Ám miután megismerjük Istent Krisztus által, akkor sem ismerhetjük meg őt teljesen ebben az életben (1Kor 13,9–12). A keresztények alig várják azt a napot, amikor ez már nem így lesz. A Biblia azt tanítja, hogy eljön az az idő, amikor Isten mindent újjá tesz, és ismét színről színre együtt lakozik népével. A Biblia ezzel a nappal kapcsolatban is Isten világosságáról beszél, mert az fogja napként beragyogni az új Jeruzsálemet (Jel 21,23), és a hívők ennek a világosságnak a dicsőségében fognak élni örökké.

Jézus, köszönöm, hogy visszahoztad Isten világosságát a világba, hogy én is találkozhassak vele! Alig várom, hogy örökké sütkérezhessek ennek a világosságnak a teljességében! Ámen.

Ha Istenre gondolunk, annak mindig imádatra kell indítania bennünket. Isten azért nyilatkoztatta ki magát Igéjében, hogy az emberek megismerhessék és imádhassák őt. Ha Istenről beszélgetünk, mindig az legyen a végső célunk, hogy Istenre mutassunk az embereknek, és segítsünk nekik Istent szeretni! Elíhú beszéde Isten dicséretével ér véget. Rámutat, hogy egyetlen ember sem képes irányítani az időjárást, a vihart vagy a villámlást, Isten azonban igen. Isten feszítette ki az eget, és oda helyezi a felhőket, ahova csak akarja. Egy ember sem nézhet a napba úgy, hogy ne homályosodna el a látása néhány percre, Isten ragyogó fensége pedig a napnál is tündöklőbb. Ő magasztos. Dicsőséges. Óriási hatalma van, és rengeteg egyéb olyan jellemzője, amelyet fel sem lehet sorolni. Uralkodhatna zsarnokként az emberek fölött hatalommal és erővel, ő mégis úgy dönt, hogy szeretettel uralkodik.

Jézus ámulatot ébresztett azokban az emberekben, akikkel találkozott, mert alázattal gyakorolta hatalmát (Mt 9,8). Cselekedetei arra ösztönözték az embereket, hogy dicsérjék Istent (Lk 5,26). Úgy élt, hogy felismerték benne a nagy prófétát, az Istentől küldött segítőt (7,16). Jézus fenséges. Ő az az ajándék, akit soha nem vehetnek el tőlünk, és ez soha véget nem érő, imádó élethez vezet. „Azért mi, akik rendíthetetlen országot kaptunk, legyünk hálásak, és így szolgáljunk Istennek tetsző módon, kegyességgel és félelemmel.” (Zsid 12,28) 

Jézus, amikor a te közeledben vagyok, nem tudok mást tenni, csak imádni téged. Segíts más dolgok elé helyeznem a veled töltött időt ebben a nyüzsgő világban! Ámen.

E zsoltár felszólítja „a Hatalmasnak fiai[t]” (feltehetően az angyalokat), hogy ismerjék el és tanúsítsák Isten csodálatos voltát (Zsolt 29,1–2). Ez a stílus elterjedt volt a kánaániak körében, akik az égi lényeket úgy képzelték el, hogy az istenek tanácsa Baalt imádja. A zsoltáros valószínűleg azért alkalmazta ezt a formát, hogy felforgassa a pogány elgondolást, és elkülönítse az Urat minden más istentől. Az Úr, ahogyan ő kijelentette, méltó a dicséretre hatalma és fensége miatt, és nincs hozzá hasonló isten (29,4). Istennek dicsőséget adni azt jelenti, hogy gyönyörködünk tulajdonságaiban és tetteiben, csodáljuk őket, és egyetértünk a róla szóló igazságokkal. A zsoltáros itt az Úr hangjára összpontosít, és hét alkalommal használja e refrént, hogy teljessé tegye a képet Isten hatalmáról (29,3–9). Ezenfelül kihirdeti az Úr mindenhatóságát, amely egyedül rá jellemző, aki megalkotta az özönvizet, és aki a világ Királya (29,10). Ő az az Isten, aki egyedül képes erőt adni népének és megáldani őket békességgel (29,11); egy olyan Isten, aki mindenképpen méltó arra, hogy neki tulajdonítsák a dicsőséget.

Az Újszövetség hasonló képet tár elénk Jézusról, aki angyaloknak parancsol, és tisztességben, dicsőségben és hatalomban részesül (Mt 24,31; Jel 5,13). Jézusé lesz a végső dicsőség, amikor Isten jobbjára ül a mennyekben, „felül minden fejedelemségen, hatalmasságon, erőn, uraságon” (Ef 1,20–21). Jézusnak kiáltja ma a gyülekezet: „Dicsőség!” 

Jézus, szeretném, ha minden léptem, minden szavam, minden tettem, minden gondolatom, minden lélegzetem dicsőséget szerezne neked. Ámen.

A zenére vonatkozó legelső bibliai utalást az 1Mózes 4,21 versében találjuk, ahol Jubálról, Kain egyik utódjáról azt mondja a szöveg: „Ő volt az atyja minden lantosnak és síposnak.” Mire legközelebb olvasunk kifejezetten a zenéről Jákób és Lábán történetében, addigra már szervesen beépült a társasági és családi életbe (1Móz 31,27). A Szentírás utal arra, hogy Mózes, Mirjám és Józsué énekekkel és hangszerekkel állítottak emléket a nagy győzelmeknek, Isten közbelépéseinek (2Móz 15,1; 4Móz 21,17; Józs 6,4). A nők is aktívan részt vettek az ünnepi dicsőítésben, sok esetben vezették a táncot, az éneklést és a zenélést fontos események alkalmával (2Móz 15,20–21; Bír 5,1–3; 11,34; 1Sám 18,6). A zene annyira elválaszthatatlanul beépült a zsidó kultúrába, hogy amikor a szöveg konkrétan nem is említi, az olvasó akkor is joggal feltételezheti, hogy szinte minden jelentős eseményt zenével kísértek, a nyilvános és a magánéletben egyaránt. A szent sátor és a templom körül végzett istenimádat kijelölt részévé azonban csak Dávid király idején vált a zene (1Krón 15,22; 16,4; 25,1–3). Dávid, aki maga is ügyesen zenélt (1Sám 16,15–23), aktívan ösztönözte a nyilvános ünnepi dicsőítést, és részt is vett benne (1Krón 15,15–29; 16,1–6). Nagyon sok zsoltárt ő írt a Zsoltárok könyvében. Ezt a gazdag örökséget követve a modern kori hívők is jól teszik, ha elengedhetetlen eszköznek tekintik a zenét az Úr dicsőítésében, ünnepelve az ő tulajdonságait, és magasztalva őt, mint az egyetlen megbízható Királyt (Zsolt 33,4–5.8).

Jézus, vezess engem olyan énekekhez, amelyek segítenek jobban megismerni téged! Add, hogy jobban tudjalak imádni és dicsőíteni, és ösztönözz arra, hogy jobban szolgáljalak! Ámen.

A zsoltáros ragaszkodott Istenhez, és nagy szüksége volt rá; ebből formálódott ki személyes imádatának gyönyörű mintája. Közeledett Istenhez, magába szívta jóságát és erejét, amely választ jelentett szíve éhségére és szomjúságára (Zsolt 63,6). Egész éjszaka magában elmélkedett és emlékezett arról, hogy Isten az ő segítsége, védelmezője, pártfogója és gondviselője (63,7–9).

Jézus is ehhez hasonlóan gyakorolta a személyes imádkozást. Rendszeresen félrevonult, hogy kettesben legyen Istennel (Mk 1,35). A Szentháromság teológiai talányában a Fiú Isten vágyott arra, hogy időt töltsön az Atya Istennel a színfalak mögött. Reggel korán felkelt, hogy bensőséges pillanatokat tölthessen imádattal, hálaadással és az Atya akaratának való behódolással. Jézus ezzel példát mutatott arra, mennyire fontos személyesen is közeledni Istenhez – túl a közösségben megélt istentiszteleten. A személyes imádkozás, a bensőséges hálaadás és a másoktól elkülönülten végzett dicsőítés létfontosságú gyakorlat a keresztény életben.

Jézus, segíts, hogy fontosabbnak tartsam a személyes imádkozást más dolgoknál! Szeretnék időt tölteni veled kettesben, beszélni hozzád és hallgatni téged. Ámen.

Csak néhány zsoltárról olvassuk, hogy „Dávid imádsága”; ez is közéjük tartozik. Dávid kétségkívül az Úrhoz emelte a szívét ezekben a versekben. A bevezetésből egyértelműen fény derül nyomorúságos lelkiállapotára (Zsolt 86,1). Szüntelenül irgalomért kiáltott (86,3). Amikor emberek törtek az életére (86,14), Dávid az Urat kereste. Imádsága közepén pedig – Istenét a világ isteneivel összevetve – magasztalásban tört ki: „Nincsen, Uram, hozzád hasonló az istenek között, és nincs műveidhez hasonló sem!” (86,8) Mégis megvallotta, hogy nem tud teljes szívével Istenre összpontosítani. Hitte, hogy Isten munkájára van szükség ahhoz, hogy megváltozzon, ezért így könyörgött: „Taníts meg…, hogy… teljes szívvel féljem nevedet! Magasztallak, Uram, Istenem, teljes szívemből, és örökké dicsőítem nevedet!” (86,11–12) 

Jézus, amikor az emberek bántani akarnak, biztass, hogy keresselek téged imádságban és dicséretben! Add, hogy a szívem teljesen csak érted dobogjon! Ámen.

Mindenki végez imádatot. Nem az a kérdés, hogy imádnak-e az emberek, hanem hogy kit vagy mit imádnak. Isten szándéka az, hogy megismertesse önmagát az emberekkel, ez a zsoltár pedig elénk tárja az Ószövetség indokát a tekintetben, hogy miért kell nekünk csatlakoznunk ehhez a szándékhoz. Bár a pogány nemzetek bálványokat imádtak, Isten alkotta az egész földet, beleértve ezeket a pogányokat és a bálványaik kifaragásához használt anyagokat is (Zsolt 96,5). A zsoltár első verse az egész földet felszólítja, hogy énekeljen Istennek – azokat a bálványimádókat is, akik elfordultak tőle. Istennek a világ teremtésétől fogva az volt a szándéka, hogy megtöltse a földet igaz imádókkal. Isten népe arra törekszik, amit Isten szeretne, ezért hirdeti az ő dicsőségét a pogány nemzetek között (96,3). János látomása A jelenések könyvében bepillantást ad az olvasónak Isten örökkévaló céljaiba. Az apostol így írt: „És új éneket énekeltek, amely így hangzott: Méltó vagy, hogy átvedd a könyvet, és felnyisd pecsétjeit, mert megöltek, és véred által megvásároltál Istennek minden törzsből, nyelvből, népből és nemzetből…” (Jel 5,9) A hamis istenek hamis ígéreteket tesznek. Az igaz Isten azonban dicsőséggel illette magát azzal, hogy elküldte Fiát, mert imádókat váltott meg a föld minden nemzetéből. Örvendezzen a föld! (Zsolt 96,11) 

ISTEN SZÁNDÉKA

Jézus, segíts azt helyezni életem középpontjába, ami igaz és valóságos! Add, hogy egyedül téged imádjalak! Ámen.

Ennek a zsoltárnak meglehetősen egyszerű a felépítése. Az énekíró arra biztatta Isten népét, hogy énekeljen és ujjongjon az Úrnak, aztán emlékeztette őket arra is, miért tegyenek így. A zsoltáros ezután arra szólította fel őket, hogy adjanak hálát az Úrnak, majd az előzőhöz hasonlóan megalapozott magyarázattal is szolgált arra, hogy miért tartoznak szüntelen hálával. Ez a zsoltár az Isten személyéről és tetteiről szóló igazságokkal késztet imádatra. 

De miért adjanak hálát? Az az Isten, akinek ezek az olvasók hálát adtak, a jóság változhatatlan mércéje. Ezenkívül ez a jó Isten soha nem szűnt meg szeretni népét. A Zsoltárok könyvében a héber „heszed” szó, amelyet a Zsolt 100,5 verse „kegyelemnek” fordít, több mint százhúsz alkalommal fordul elő Isten jellemzésére. A könyv rámutat a lényegre. Isten nemcsak jó és szerető Isten, de egyetlen nemzedék sem tapasztalta azt, hogy Isten hűtlen lett volna (100,5). Az ószövetségi szeretet és hűség újszövetségi megfelelője a kegyelem és az igazság, amelyet Jézus Krisztusban látunk a legvilágosabban (Jn 1,17). 

Jézus, akármilyen nehezek a körülmények, rengeteg mindenért lehetek hálás neked. Segíts minden pillanatban úgy élnem, hogy hálás legyek szeretetedért, jóságodért és igazságodért! Ámen.

A 23.zsoltár úgy mutatja be Istent, mint egy gondoskodó pásztort. Viszont manapság a „pásztor” munkájának a mibenléte ismeretlen az átlagolvasó számára. Mit csinál egy pásztor? Miért ezzel a képpel írja le Istent a zsoltár? Nem árt egy gyors tanulmány a pásztorokról és a juhokról ahhoz, hogy megértsük a 23. zsoltár gazdag üzenetét, illetve azt, hogy milyen jelentősége van az Újszövetségben annak, hogy Krisztust a „jó pásztornak” nevezi (Jn 10,1–18). 

A pásztor egyik elsődleges feladata, hogy megvédje nyáját. A tolvajok, a vadállatok jelentette fenyegetettség miatt és amiatt, hogy a bárányok maguk is hajlamosak elkóborolni, a pásztornak bizony meg kell dolgoznia azért, hogy a juhokat minden bajtól megóvja (1Sám 17,34–35). A pásztor minden este megszámolja juhait, hogy ellenőrizze, hogy egy sem csellengett el, és egyet sem raboltak el közülük (Jer 33,13). Ha egy is hiányzik, akkor utánamegy, és megkeresi, mert nem nyugszik bele, hogy akár csak egy is elvesszen a gondjaira bízottak közül (Ez 34,11). Nemcsak akkor látja el a sérüléseiket, ha valami megtámadta őket, hanem „a sérültet bekötöz[i], a beteget erősít[i]” akkor is, ha a sérülését vagy a betegségét valamiképpen saját magának okozta a bárány (34,16). 

A pásztor gondoskodik a bárányok alapvető szükségleteiről is: táplálékról és vízről, és mindent bejár széltében-hosszában, hogy elérhető élelemforrásokat találjon. Úgy tűnhet, hogy egyszerű minderről gondoskodni, ám valójában fáradságos munkával jár. Óriási nyájakat legelőhöz és vízhez vezetni sokszor nehéz terepen való gyaloglást jelent, és az időjárás viszontagságaival is meg kell küzdeni (1Móz 31,40). Pásztornak lenni bátorságot, kitartást és felkészültséget igénylő feladat. 

A Szentírás Istent olyan pásztorként írja le, aki nemcsak élelemről, hajlékról és biztonságról gondoskodik, hanem messze többről: megáldja nyáját. Ezékiel könyvének a teljes 34. fejezete arról szól, hogy Istent mint olyan jó pásztort mutatja be, aki ezt ígéri: „…esőt adok nekik a megfelelő időben; áldott esők lesznek.” (Ez 34,26) Valóban igaz, hogy akiket Isten pásztorol, azok elmondhatják: „Csordultig van a poharam.” (Zsolt 23,5) 

Jézus szintén azt mondja magáról, hogy ő „a jó pásztor”, aki „életét adja a juhokért” (Jn 10,11). Ő az a messiási pásztor, akit Isten népe várt, akit előrevetített e zsoltárban Dávid, és akit a próféták megjövendöltek. Jézus a jó pásztor, érdemes rá hallgatni, és érdemes őt követni (10,3–5); ő az a jó pásztor, aki minden egyes juhát név szerint ismeri, és aki meghalt azért, hogy nekik életet adjon, méghozzá „bővölködő” életet (10,10–11). 

Jézus, köszönöm, hogy odaadtad az életedet értem! Én is leteszem az életemet a lábadhoz. Téged akarlak követni minden egyes nap minden pillanatában. Ámen.

Büntetésül a nép állandó és következetes engedetlensége miatt Isten megengedte, hogy Babilon leigázza Júdát. De Istennek nem az volt a szándéka, hogy Babilon végleg uralkodóvá váljék népe fölött. Ez a fejezet az Úr Babilon feletti ítéletét írja le, amelynek be kellett következnie. A Jer 50,4–5 verse arról szól, hogy Izráel és Júda együtt keresi majd az Urat, és „örök szövetséggel” az Úrhoz szegődik. Bár ez az igehely arra vonatkozhat, hogy mindkét országrész maradék lakói visszatérnek földjükre a babiloni fogság után, igazából a messiási korban teljesedik be, amikor Isten egybegyűjti megosztott népét, hogy igazságban, békességben és egységben éljen. 

Az 50,6 versben Jeremiás olyan juhnyájhoz hasonlítja népét, amely elkóborolt, és amelyet félrevezettek. A hamis próféták és hamis istenek gonosz és felelőtlen pásztorai voltak Izráel nyájának, ők vezették úgy, hogy eltávolodjon Istentől, és megfeledkezzen arról, hova tartozik. Izráel bárányainak vissza kell térniük az egy igaz Pásztorhoz (Jn 10,11; Zsid 13,20). A Lk 15,1–7 részében olvashatjuk Jézusnak az elveszett bárányról szóló példázatát. Jézus elmagyarázza, hogy a jó pásztor minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy egyben tartsa a nyájat. Még ha kilencvenkilenc megvan is, de egy elveszett, a jó pásztor elindul, hogy megkeresse azt az egyet, és visszaviszi a nyájba. Jeremiás rámutatott, hogy Isten, Izráel Pásztora éppen azon van, hogy nyáját visszaterelje önmagához. 

Jeremiás e sorai nagy bátorítást jelentenek a mai hívők számára. Nem számít, milyen messzire kerültünk Istentől, nem lehetünk olyan távol, hogy ne érne el bennünket. Izráel népe nagyon eltávolodott tőle, de Isten folyamatosan magához hívta őket kegyelmesen. A Zsolt 51,19 verse ezt mondja: „A töredelmes és bűnbánó szívet, Istenem, nem veted meg!” Isten nagyon szeretné, hogy a követői vele maradjanak, de ha netán elcsatangolnak, az igaz bűnbánattal teli, töredelmes szív visszaviheti őket hozzá. 

Jézus, köszönöm, hogy sosem mondtál le rólam! Köszönöm, hogy nem mondtál le azokról a szeretteimről sem, akik még mindig eltévelyedve kószálnak! Lágyítsd meg a szívüket, és vond őket magadhoz! Ámen.

A juhok nem tartoznak a föld legokosabb teremtményei közé. Életben maradásuk nagyrészt a pásztoruk gondoskodásán múlik. Zakariás könyvének a vége felé Izráel vezetőit kegyetlen pásztorokként, a népet pedig elnyomott juhokként mutatja be Isten.

Amikor azonban végre egy jó pásztor kezdett foglalkozni Isten népével, a juhok őt is elutasították. Zakariás az Úrtól idézte ezeket a szavakat: „Sújts le a pásztorra, hogy elszéledjenek a juhok!” (Zak 13,7) Isten jó pásztora meg fog halni, a nyáj szétszéled, és sokan elvesznek (13,8). Az Úr azonban azt is hozzáteszi, hogy a megpróbáltatáson keresztül megtisztítja népe maradékát (13,9).

Jézus ezt a próféciát idézte azon az estén, amikor Júdás elárulta őt. Amikor a tanítványok együtt voltak, elmondta nekik, hogy mind el fognak széledni azon az éjszakán (Mt 26,31). És ahogy Jézus előre megmondta, az evangéliumok be is számolnak róla, hogy a tanítványok hamarosan mind elmenekültek (26,56).

Nem sokkal később a jó pásztor letette életét tévelygő juhaiért (Jn 10,14–15). Bár a pásztorra lesújtottak, Jézus biztosította tanítványait arról, hogy nem ez a vég. Így vigasztalta őket: „…feltámadásom után előttetek megyek majd Galileába.” (Mt 26,32) Máté evangéliumának a további része pedig beszámol ennek az ígéretnek a beteljesedéséről.

Az Újszövetség részletesen elénk tárja Isten népének a teljes helyreállítását. Jézus halála végső soron nem szórta szét a nyájat. Amikor a jó pásztorra lesújtottak, Isten összegyűjtötte őket (Jn 10,27).

Jézus, köszönöm neked a reményt adó próféciákat! Köszönöm, hogy amikor sebeket kapunk, az sem végleges, mert te meggyógyítasz bennünket! Ámen.

Az a vallás, amelyik megkerüli Jézust, azt tanítja, hogy az emberek képesek elég jót tenni ahhoz, hogy kiérdemeljék Isten szeretetét és elfogadását. Ez a fajta vallás manipulálja a rendszert; Istent teszi az ember adósává. Az így vallásoskodó embereknek azért van bajuk Jézussal, mert ő megkérdőjelezi azt, amit Istenről és az üdvösségről gondolnak. Az emberek túl sokszor azt hiszik, hogy kiérdemelhetik a mennybe jutást, Jézus viszont olyan embereket jött megmenteni, akik sosem lesznek elég jók ahhoz, hogy önmagukat megmentsék. Aki túl sokat gondol magáról, az sértőnek találja az üdvösség ingyenes ajándékát, amelyet Jézus felkínál. Tragikus módon azok, akik elég jónak gondolják magukat, úgy vélik, nincs szükségük Megváltóra. Jézushoz földi szolgálata alatt özönlettek azok, akik tudták, hogy gond van velük: a vámszedők, a kétes hírű nők és mások, akik tisztában voltak saját kétségbeejtő helyzetükkel. A kor vallási vezetői nem értették, hogy Jézus jó, erkölcsös vallási tanító létére hogyan tölthet időt ilyen rossz emberek társaságában. Jézus azonban tudta, hogy kivétel nélkül minden ember rászorul a megváltásra. Ő pedig jó pásztorként azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet (Lk 19,10).

Jézus, köszönöm, hogy kimentettél az üdvösség kiérdemlésére irányuló próbálkozás reménytelen ösvényéről! Köszönöm a kegyelem ingyenes ajándékát, amelyet sosem tudnék kiérdemelni, jól tudom! Ámen.