Szegénység, betegség és elnyomatás – csak néhány azok közül a csapások közül, amelyek a világ lakóit sújtják. De mindezek megoldásánál is égetőbb fontosságú az emberiség legalapvetőbb szükséglete: a bűnbocsánat. Amikor Ádám és Éva engedetlenséget követett el Teremtőjével szemben az Édenkertben, a bűn az egész emberiséget megfertőzte, és Ádám a halál lelki örökségét minden utódjának továbbadta (Róm 5,12). Azóta minden ember romlottsággal születik, és képtelen Istennek tetszeni. Az Ef 2,1 verse úgy írja le ezt az állapotot, hogy „halottak [vagytok] vétkeitek és bűneitek miatt”. Az ember nem csak beteg. Egy kevés segítség vagy egy kicsivel több erőfeszítés nem oldja meg a helyzetét. Tagadhatatlan tény, hogy Krisztus nélkül az ember lelke halott, és egyetlen ember sem képes önmagától arra, hogy a halálból visszatérjen az életbe. De Isten megszánta a világ reménytelen állapotát, és elküldte Jézus Krisztust, hogy megfizesse a bűn árát (Róm 4,25; 6,23–24). A 2Kor 5,21 verse megmagyarázza, hogy mi volt a célja Krisztus halálának: „Mert azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne.” Ő vette át a helyét azoknak, akik halottak voltak a bűn miatt, hogy életre keltse őket. 

Pál apostol a 32.zsoltár segítségével magyarázza el a hívőknek azt a radikális változást, amely akkor következik be az ember életében, amikor elfogadja a megváltást, és fölismeri, hogy milyen hihetetlen mértékben megváltozik ezáltal az Isten előtti státusa (Róm 4,6–8). Ha „hiszünk abban, aki feltámasztotta a halottak közül Jézust, a mi Urunkat”, akkor e hit alapján Isten elveszi a bűnünket, és nekünk ajándékozza az ő igazságát (4,23–25). Egyszerűen fogalmazva ez azt jelenti, hogy Jézus viselte el az emberiség bűnének a büntetését, és ezért azok, akik benne hisznek, megkapják Krisztus igazságát, és megbékéltetnek Istennel. 

Ezt a nagy cserét ajánlja föl Isten minden embernek kegyelemből és irgalmából, és ezt az ember a hit által fogadhatja el (Ef 2,8–9). Ha valaki elismeri, hogy feltétlenül szüksége van megváltásra (Róm 10,9–10), akkor Isten örömmel megbocsátja a bűnét (Zsolt 32,5), és Jézus Krisztus révén betölti az emberiség legnagyobb szükségletét. 

Jézus, tömérdek szükség van ezen a világon. Kérlek, használj engem az emberek szükségeinek betöltésére, különösen, ami a legnagyobb szükségüket illeti: segíts, hogy be tudjalak mutatni nekik! Ámen.

Júda bűnét siratva Jeremiás próféta ezt az észrevételt fogalmazta meg: „Csalárdabb a szív mindennél, és romlott az…” (Jer 17,9) A 36. zsoltár eleje segít az olvasónak jobban megérteni ezt az egyetemes állapotot, mert kertelés nélkül beszél a hitetlenek szívében lakozó gonoszságról és a Teremtő elutasításából fakadó bűnről. A saját útját járó ember távolodik az Úrtól, és hajlik arra, hogy kevély és rombolóan vegyes érzelmek támadjanak benne a lelki igazság iránt, ez pedig önámításhoz, gonoszsághoz és végül minden jónak a szándékos elvetéséhez vezet (Zsolt 36,2–5). 

Vessük össze ezt az elkeserítő állapotot Isten igazságával, tisztaságával és hűségével! A zsoltáros nehezen találja a szavakat az isteni igazságosság és irgalom jellemzésére, ezért az ég végtelenjére, a hegyek magasára és a tengerek mélységére mutat, ám ezek is csupán halványan utalnak a Mindenható túlcsorduló jóságára és szeretetére (36,6–8). A zsoltáros előtt megvilágosodik Isten szentsége és az, hogy milyen éles ellentétben áll ez a szentség az emberiség bukott állapotával, ezért szenvedélyesen esdekel az Úrhoz: „Terjeszd ki kegyelmedet a téged ismerőkre…!” (36,11) Jézus, aki Isten képmása (2Kor 4,4; Kol 1,15), határozottan megválaszolta a zsoltárosnak az emberekért mondott könyörgését, amikor életét adta „váltságul… sokakért” (Mt 20,28), hogy aki hisz, az mind élhessen általa (1Jn 4,9). 

Jézus, a szívem gyógyíthatatlan állapotban volt, te mégis meggyógyítottad. Óvj meg attól, hogy kételkedjek igazságodban, és adj buzgóságot a szívembe, hogy más, összetört szívű embereket is hozzád tudjak vezetni! Ámen.

A barát okozta sebek mélyre hatolnak. Dávid és Jézus mindketten átélték ezt a fájdalmat. Jézus a tanítványai körében elköltött utolsó vacsorán, nem sokkal azután, hogy megmosta a lábukat, Dávid szavait idézte: „Aki a kenyeremet eszi, a sarkát emelte fel ellenem.” (Jn 13,18) Jézus tudta, hogy Júdás hamarosan el fogja árulni őt. Isten tökéletes Fiaként Jézus bensőségesen ismer minden embert – bűnével és szégyenével együtt –, mégis szereti őket. Jézus a követőinek is azt parancsolja, hogy így szeressenek. A szeretet döntés kérdése, és a fájdalom, az árulás megtapasztalása idején nem könnyű meghozni ezt a döntést. Jézus azonban azt mondja, hogy a minket figyelő világ ebből a mások iránt megnyilvánuló szeretetből fogja felismerni, kik az ő követői (13,35). Az emberek tudják, hogy talán még legközelebbi barátaik is hátat fordítanának nekik, ha tudnák az igazat a bűnükről. Jézus azonban nem tesz ilyet. Jézus tökéletes, feltétel nélküli szeretettel szeret. Soha nem mond le övéiről. És az ő nagy szeretetével váltja meg követőit (Ef 1,7).

Jézus, én is éreztem már úgy, hogy elárultak, de ez semmi ahhoz képest, amit te átéltél. Te mégis mindvégig megmaradtál a szeretetben. Segíts, hogy amikor nehéz helyzetbe kerülök, akkor is mindig a szeretetet válasszam! Ámen.

Ha Isten minden emberi bűnt számontartana, senki nem állhatna meg előtte, amikor eljön az életről való számadás ideje. De a Zsolt 130,3 verse elmondja, hogy az Úr nem tart számon minden egyes esetet, amikor valaki bűnt követ el. Nem azért fog mindenkit maga elé idézni, hogy fejére olvassa az összes bűnét, amelyet születésétől fogva elkövetett. A zsidókhoz írt levél 10,17 verse azt mondja, hogy „bűneikről és álnokságaikról többé meg nem emlékezem”. 

Isten nem hibák után kutatva néz az emberre, hanem kegyelemmel. Nem emlékszik mindenre, amikor az emberiség bűneiről van szó. Isten kegyelme nyilvánvaló. Az ember öntörvényűségét látva nem jegyez meg mindent. 

Ez a bűnbocsánat, kegyelem és irgalom, amelyet Isten a követői iránt oly készségesen tanúsít, Jézus bűntelen életére, halálára és feltámadására való tekintettel lehetséges. Ő az egyetlen esélye az embernek arra, hogy Isten bocsánatát elnyerje (Mt 26,28; Ef 1,7; 1Jn 1,9; 2,12). Az 1Jn 4,10 verse elmagyarázza, hogy Jézus az „engesztelő áldozat” minden bűnünkért, ami azt jelenti, hogy ő az az áldozat, amely minden embernek az Istennel való kapcsolatát helyre tudja állítani, mert ő a tökéletes engesztelés Isten és a bűnös ember között. Istennek tehát nem kell minden ember összes bűnét számontartania, mert minden bűnt Jézusra terhelt, amikor ő a kereszten szenvedett (2Kor 5,21). Jézus áldozatával Isten megoldást adott az emberiség bűnére és szégyenére, és felkínálja a tiszta lappal indulás lehetőségét. Jézus feltámadásával a bűn és a halál legyőzetett, és Isten most már csak arra összpontosít, hogy a Jézusban és keresztjében való hit által a bűnbocsánat, a kegyelem és az irgalom által mindenkit magához vonjon (Jn 3,16). 

Jézus, köszönöm, hogy eltörölted hosszú bűnlajstromomat! Segíts, hogy szabadon éljek a bűn kötelékeitől, hogy jobban tudj használni céljaid megvalósítására! Ámen.

Salamon király borozóháza pompázatos hely volt, és nagy örömünnepekre használták. A legelegánsabb dolgokkal rendezték be, így az ünnepeket pazar fényűzés jellemezte. A nő alig várta, hogy csatlakozhasson ott a királyhoz, és tisztában volt azzal, hogy ebben a kiváltságban csak azért lehet része, mert a királyhoz tartozik. A király zászlaja fölötte azt jelképezte, hogy a király végleg elkötelezte magát szerelmese mellett. A nő nem csak ideiglenesen került a király társaságába; a király kiválasztotta őt – magának követelte, bár nem erővel, hanem szeretettel. 

Amikor Jézus bevégezte küldetését a földön, felment az Atyához, hogy helyet készítsen menyasszonyának, a gyülekezetnek (Jn 14,2–3). Aki Krisztusban van, azt szeretettel választotta ki és hívta magához az Úr. Kegyelem által nyert üdvösséget – ez Isten drága ajándéka (Ef 2,8–9). Biztos jövő vár rá a fényűző mennyben, mert a Királyhoz tartozik. Aki hisz Jézusban, az élete végéhez érve egy örökké tartó lakomán vehet részt. Élvezheti a menny gyönyörűségeit, sőt azok közül is a legnagyobbat: annak a jelenlétét, aki maga a szeretet (1Jn 4,8). 

Jézus, a te szerelmed zászlaja alatt akarok élni. Azt szeretném, ha mindenki tudná, hogy egyedül hozzád tartozom. Ámen.

Az emberekben nincs helye a büszkeségnek Isten jelenlétében, és a büszkeség ugyanannak a bálványimádásnak a gyökere, amely haragra indította az Urat Ézsaiás népe ellen. A bálványimádás az a gőgös próbálkozás, hogy sorsunk fölött – ebben az esetben egy egész nemzet sorsa fölött – valami mással helyettesítsük Isten uralmát. Isten azonban megígérte, hogy haragja nem tart örökké. Bár szent, és így nem tűrhet meg semmiféle tisztátalanságot vagy bűnt a közelében, azért elfogadja azokat, akik töredelmesen és alázattal járulnak hozzá. 

Az üdvösség reménye egyedül Jézusban található, hozzá viszont csak az alázat útján közeledhetünk. Aki Jézushoz megy, annak először is be kell ismernie önimádatának és önmaga fölötti képzelt uralmának a nagy bűnét, elfogadva és bevallva, hogy fellázadt igaz és jogos Ura ellen. Aki megmarad a gőgben, és meg van győződve saját igazságáról és jóságáról, az nem lel vigaszra és bűnbocsánatra. Azok azonban, akik bűnvalló ajakkal mennek a kereszthez, elnyerik tőle azt a kegyelmet és irgalmat, amelyre rászorulnak (Jn 1,14.17). 

Jézus, óvj meg engem a büszkeség bálványimádásától! Munkáld bennem az alázatot, és használj engem! Ámen.

A Biblia gyakran használja a szőlő jelképét Isten népére, Izráelre (1Móz 49,22; Zsolt 80,9). Isten olyan szőlőtőnek szánta népét, amely gyümölcsöt terem, vagyis kinyilatkoztatja a környező népeknek, kicsoda Isten, és hogyan lehet kapcsolatba kerülni vele. Isten Ezékiel könyvében olyan szőlőtőként írta le népét, amely nem terem gyümölcsöt – semmi másra nem jó, csak venyigének a tűzre. Az Újszövetségben Jézus gyümölcstelen fügefához hasonlítja Jeruzsálem vallási vezetőit. Jézus gyümölcsöt kívánt enni a fáról, de nem tudott, ezért megátkozta, a fa pedig elszáradt (Mk 11,12–14.20–21).

Jézus azzal biztatja a hívőket, hogy ő az igazi szőlőtő, akiben meg kell maradniuk ahhoz, hogy gyümölcsöt teremjenek: „Én vagyok az igazi szőlőtő, és az én Atyám a szőlőműves. Minden szőlővesszőt lemetsz, amely nem terem bennem gyümölcsöt, mindazt pedig, amely gyümölcsöt terem, megtisztítja, hogy több gyümölcsöt teremjen.” (Jn 15,1–2) Ezékiel könyvében Isten népe nem hagyatkozott Istenre, így elszáradt. Ma a valódi keresztény növekedés bizonyítékát az a gyümölcs jelenti, amelyet Isten népe terem (Gal 5,22–23; Ef 5,9), hogy mások is megláthassák azt a reménységet, amelyet Jézusban elnyertünk, és higgyenek (1Pt 3,15–16).

Jézus, ne hagyd, hogy elszáradjak! Kérlek, segíts gyümölcsöt teremnem neked, hogy mások is láthassák igazságaidat munkálkodni az életemben! Ámen.

A törvény lényegét a szív jelenti. Isten szabályai mindig is népe javát szolgálták volna; az volt a céljuk, hogy közelebb vonják a nép szívét Istenhez, hogy átformálódhassanak, és teljes mértékben rá támaszkodhassanak (Péld 3,5). A Hós 6,6 verséből egyértelműen kiderül, hogy Isten szeretetet kíván, vagyis hűséges, neki teljesen odaszánt szíveket, amelyek könyörülettel fordulnak egymáshoz is, nem pedig álhűséget és üres áldozatokat. Isten azt szeretné, hogy az emberek ténylegesen ismerjék meg őt, ne csak tudjanak róla, miközben semmibe veszik azt, amit Isten fontosnak tart. Az engedelmes és szeretetteljes élet az imádó szív ismertetőjegye, ez pedig éles ellentétben áll a gépies cselekvéseket végző élettel, amely külsőleg hozza az áldozatokat, és helyes dolgokat mond, belül azonban távol marad Istentől. 

Jézus odaadta magát végső áldozatként, hogy kiengesztelje Istent; hogy ő legyen az irgalom és az áldozat. Ahogy nyomatékosan kijelentette: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy eltöröljem a törvényt vagy a prófétákat. Nem eltörölni, hanem betölteni jöttem.” (Mt 5,17) Az imádat a Jézussal való kapcsolat által valósulhat meg, és akkor történik meg, ha egyre inkább odaszánjuk teljes életünket Istennek (Róm 12,1). Hogyha a hívők mindennap örömmel átadják magukat Jézusnak, hű szívvel, várakozásteljes engedelmességgel és mások iránti együttérzéssel, akkor válnak ténylegesen a helyénvaló istenimádat élő, két lábon járó képviselőivé. 

Jézus, meg akarlak ismerni, meg akarom ismerni a szívedet. Szeretnék teljes engedelmességben és szeretetben élni. Kérlek, segíts, hogy örömmel imádjalak téged életem minden napján! Ámen.

A Hóseás 8. fejezete vetésről és aratásról beszél az ítélet képeként: az emberek fellázadtak („szelet vetnek”), ezért ítéletet fognak megtapasztalni („vihart aratnak”). A törvény alatt Izráelnek bűnbánatot kellett tartania, és teljesítenie kellett Isten minden parancsát ahhoz, hogy elnyerhesse áldását. A bukás és a megtérés soha véget nem érő körforgása azonban fennmaradt, mert ki tudna tökéletesen a törvény szerint élni? Amit önzőn, bűnben teszünk, azzal mindig halált és romlást fogunk aratni.

Krisztus kereszten elvégzett műve ugyanakkor lehetővé teszi mindenki számára, hogy a Szentlélekkel teljes életet válassza; azt „vesse”. A Gal 6,7–8 verse így vázolja fel ezt az elvet: „…amit vet az ember, azt aratja is. Mert aki a testének vet, az a testből arat pusztulást, aki pedig a Léleknek vet, a Lélekből arat örök életet.” Ha Jézus követői a Szentlélekkel járnak, és tudatosan Istenért élnek, természetes módon olyan életük lesz, amely igaz, áldott aratást eredményez, és örök hatást gyakorol Isten országára.

Jézus, Lélekkel teljes életet akarok vetni. Kérlek, segíts tudatosan érted élnem, teljesen alávetve magam a te Lelkednek, hogy jó dolgokat arathassak a te országod számára! Ámen.

Mikeás prófétának ezek a szép, híres szavai megmutatják, mi Isten egyszerű elvárása népével szemben: „…igazságot cselekedjél, szeresd az irgalmasságot, és alázatosan járj Isteneddel.” (Mik 6,8) Ezek a szívbeli tulajdonságok, amelyek Istennek tetsző életet eredményeznek, kiállták az idő próbáját, mert magának Istennek a szívét tükrözik. Népével való kapcsolatának a története során Isten mindig arra vágyott, hogy övéi megemlékezzenek irántuk való jóságáról és nagylelkűségéről, és életükkel válaszoljanak mindarra, amit megismertek az Úrból.

Jézus szembeszállt kora vallási vezetőivel, az írástudókkal és a farizeusokkal, mert Isten imádatát lélekölő robottá alacsonyították, és noha külsőleg csupa helyes dolgot tettek, belül már nem gyakorolták az igazságosságot és az irgalmat. Keményen bírálta, képmutatóknak és vak vezetőknek nevezte őket (Mt 23,23–24). Isten arra vágyik, hogy népe alázatban járjon vele, mert ha vele járnak, egyre inkább hasonlítani fognak rá. Jézus az út (Jn 14,6). Ő azért jött, hogy szolgáljon, és nem azért, hogy neki szolgáljanak (Mk 10,45). Amikor a sokaság megkérdezte tőle, milyen cselekedeteket vár tőlük Isten, egyszerűen így felelt: „Az az Isten dolga, hogy higgyetek abban, akit ő küldött.” (Jn 6,28–29) Ha Jézus tanítványai teljes szívükből követik őt, olyan lesz a szívük, mint az övé – könyörületes, együttérző, és gyors az igazságos cselekvésre.

Jézus, köszönöm, hogy vannak dolgok, amelyeket leegyszerűsítettél! Kérlek, segíts, hogy igazságot cselekedjek, szeressem az irgalmasságot, és alázatosan járjak veled! Szeretnék olyan szívet, mint a tiéd. Ámen.

Keresztelő János Zakariás és Erzsébet fia, Jézus unokatestvére volt (Lk 1). Születése jelezte a Messiás eljövetelét, és maga Jézus úgy nyilatkozott róla, hogy „nem támadt nagyobb Keresztelő Jánosnál” (Mt 11,11). Keresztelő János felszólította követőit, hogy térjenek meg törvényszegéseikből, mert elközelített a mennyek országa. Ahhoz, hogy az emberek megtérjenek, fel és el kellett ismerniük, hogy nem éppen Istent dicsőítő életet élnek. A Mt 4,17 versében Jézus Keresztelő János felhívását ismételte meg, amikor ugyanúgy a megtérés üzenetét hirdette. A hívőknek Istent tisztelő és dicsőítő életet kell élniük. Jézus egész szolgálata során arról beszélt, mit jelent az Isten által felállított mércének megfelelően – az Atya szívét tükröző módon – élni, és egyben olyan életet is élt, amelyet a hívők bátran utánozhatnak. Nyilván lehetetlen teljes mértékben olyanná válni, mint Jézus; végtére is ő tökéletes volt. Ám az első lépés bárki számára, aki szeretne a Szentírásnak megfelelően élni, az, hogy megtérjen, és elforduljon attól, ami helytelen vagy bűnös. 

Jézus, ha van bármi az életemben, ami ellenedre van, kérlek, mutasd meg, és tégy szabaddá tőle! Téged dicsőítő életet akarok élni. Ámen.

Ez a történet nem arra kíván rámutatni, hogy a hívőknek mindenüket szét kell osztaniuk ahhoz, hogy bejussanak a mennybe. Sokkal inkább arról szól, hogy Jézus szemében követőinek a szíve fontos. Ő mindent tudott, így tisztában volt azzal, hogy ennek a gazdag ifjúnak a szívét fogva tartotta a vagyona. Amikor tehát az ifjú az örök életről érdeklődött nála, Jézus rámutatott, hogy az Istennel való helyes kapcsolat a tiszta szívből fakad. Nem elég pusztán a külsődleges normák betartása. Az ilyen élet az önigazult lelkületet erősíti. Jézus követői egyedül Jézusra hagyatkozhatnak, mert ő az egyetlen út a mennybe, és a szívükben minden másnál előrébb kell helyezniük Istent és az ő országát (Mt 6,33). 

Jézus, kérlek, adj a szívembe készséget, hogy megosszak másokkal minden tőled kapott ajándékot! Tudom, hogy amim csak van, az mind a tiéd. Ámen.