Az ítélet félelmetes dolog, és már úton van. Isten megemésztő tűz (Ézs 33,14), és így némiképp költőinek tekinthető a kérdés, amelyet a próféta a 33,14 versben feltesz. Ki lakhat Isten megemésztő tüzével? Ki maradhat talpon, hogyha Isten szentsége elégeti az összes önigazult, képmutató cselekedetet az emberiség lázadó bűnével együtt? Döbbenetes, de ezután a 33,17 versben nem az ítélet tüzét látjuk, ahogyan néhány verssel korábban, hanem a Király szépségét. 

Ennyire másképp látják a dolgokat azok, akik alázattal a Király irgalmára bízzák magukat, mint azok, akik kevélyen a türelmére építenek. Nem kérdés, hogy minden ember meghajtja-e a térdét, és tisztességet ad-e Jézusnak; csupán az a kérdés, hogy mikor. Minden térd meg fog hajolni. Minden nyelv elismeri őt. És mindez az Atya Isten dicsőségére történik majd (Fil 2,10–11). Lesz, aki nagy örömmel hajol meg a Király szépsége láttán; mások ítéletétől remegve teszik majd. De kétségkívül mindenki térdet fog hajtani Jézus előtt. 

Jézus, alázattal irgalmadra bízom magam. Örömmel várom azt a napot, amikor majd minden térd meghajol előtted, Királyom! Ámen.

Ezékiel a süveggel és a koronával arra az eljövendő királyra utalt, aki Isten népe fölött uralkodik majd. Isten komolyan veszi a bűn elleni hadjáratot, és mire bevégzi munkáját, semmi sem marad belőle. A jelenlegi rendszer összeomlik és elpusztul. Izráelnek sosem volt tökéletes királya, bár több vezető is próbálta felvállalni ezt a szerepet. Vágytak egy királyra, ám nem volt olyan ember, aki be tudta volna tölteni azt a királyi szerepet, amelyre vágyakoztak. Egy olyan királyi Messiásra volt szükségük, aki tökéletesen megvalósítja azt, amiben mások kudarcot vallottak. 

A korona senki mást nem illet, csak Jézust (1Móz 49,10). Ő a legfőbb Király, aki a trónon ül (Lk 1,32–33). Jézus méltó nemcsak az Istentől kapott koronára, hanem minden méltóságra, amellyel övéinek élete illetheti. Egy napon majd mindenki, aki Jézusban bízik, odateheti dicsőségét és sikereit Jézus lábaihoz, és elismerheti őt úgy, mint aki minden tisztességre méltó, mert ő, egyedül ő nyerte meg az üdvösséget azok számára, akik benne hisznek. 

Jézus, kérlek, adj erőt és képességet arra, hogy nagy dolgokat vigyek véghez érted, és amit rajtam keresztül elvégzel, azt egy napon letegyem majd a lábad elé! Ámen.

Az Úr irgalmasan még többet felfedett céljaiból és terveiből. Szólt Zakariáshoz, utasítva őt arra, hogy szedjen össze ezüstöt és aranyat a száműzöttektől, és készítsen belőle koronát. 

A koronát általában királyoknak szánták. Az Úr azonban ebben a szakaszban azt mondja Zakariásnak, hogy ezt a főpap fejére tegye. Jósuához a királyság jelképei is kapcsolódnak ebben a látomásban, ez is kiemeli a templom újjáépítésében játszott jelentős szerepét (Zak 6,12). A szakasz folytatása némileg összhangot teremt a két hivatal között (6,13). Az embereknek kormányzásra volt szükségük a templom felépítéséhez, ám a templomba papok kellettek az áldozatok bemutatásához. 

Az az egység, amelyet Zakariás ír le a két hivatal között, előrejelzi az eljövendő tökéletes összhangot. Zerubbábel és Jósua külön-külön szolgáltak, Jézus azonban – Isai hajtása (Ézs 11,1) – úgy jön el, hogy egyesíti a két hivatalt; Királyként uralkodik, és Papként jár közben. Most Isten jobbján ül, és tökéletesen kormányoz, ugyanakkor közbenjár azokért, akik nem tökéletesek. 

Isten utasítására a népnek el kellett tennie a koronát arra szolgáló emlékeztetőként, hogy Isten cselekedett értük (Zak 6,14). Isten népének nem szabad megfeledkeznie az Úr kegyelmes tetteiről. 

Jézus, Királyom és Papom, köszönöm, hogy közbenjársz értem! Add, hogy soha ne feledkezzek meg mindarról, amit értem tettél! Ámen.

Az, hogy Jézus szamárháton vonult be Jeruzsálembe az összegyűlt sokaság üdvrivalgása és dicsőítése közepette, betöltötte a Király voltára vonatkozó ószövetségi próféciákat. Az Ézs 62,11 verse azt mondja „Sion leányának”, figyelje érkező Királyát, a Zak 9,9 verse pedig azt mondja a Királyról, hogy „alázatos, és szamárháton ül, nőstény szamár csikóján”. A legtöbb királyi menet elképesztő pazarlással jár, Jézus viszont alázatosan, egy egyszerű szamáron ülve érkezett Jeruzsálembe. Az uralkodók háború idején lóra ültek, békeidőben azonban szamárháton vonultak, hogy kifejezzék a nép iránti alázatukat (1Kir 1,38–40). Jézus itt bemutatta, milyen az, amikor békével tér vissza egy király Jeruzsálembe. Azzal, hogy szamáron ült, azt üzente, hogy kegyelmet hoz, nem pedig ítéletet. Az is lényeges, hogy Jézus szamárcsikót használt; fiatal, még be nem tört szamarat. Általában nagyon nehéz megmaradni az ismeretlen terhet cipelő, be nem tört állat hátán a zsúfolt, zajos tömegben. Itt azonban Jézusról, a világ Teremtőjéről beszélünk! 

Ez a jelenet bizony királyi menet volt (2Kir 9,13), ám Jézus mindeddig kerülte az ilyen megnyilvánulásokat (Mt 8,4; 9,30; 12,16). Most viszont készen állt arra, hogy nyilvánosan Messiásként és Királyként mutatkozzon be. Ez volt az utolsó útja Jeruzsálembe, és úgy döntött, bevonulásával szemernyi kételyt sem hagy afelől, hogy ő a megígért Messiás, aki azért jött, hogy megmentse a népet. A városban senkinek a figyelmét nem kerülhette el a bevonulás vagy a Jézus érkezése által hordozott, próféciákat beteljesítő üzenet. 

Jézus, a kétely leghalványabb árnyéka sincs a szívemben afelől, hogy te vagy a megígért Messiás. Adj nekem bölcsességet, hadd tudjak segíteni, hogy mások is megérthessék ezt az igazságot veled kapcsolatban! Ámen.

Jézus bevonulása Jeruzsálembe tagadhatatlanul magán hordozza egy királyi menet jegyeit – az érkező királyt ünneplő, ujjongó emberek köszöntik. Lukács néhány versen belül ügyesen szövi össze a történelmi utalásokat és a profetikus hivatkozásokat annak kiemelésére, hogy valóban Jézus Izráel megígért királya. Az, hogy szamárcsikón ülve érkezett, határozottan arra emlékeztet, amikor Salamon Gihónba vonult, ahol királlyá kiáltották ki (1Kir 1,33–35). Az, hogy az emberek buzgón Jézus elé terítették ruháikat (ez nagyjából megfelel a vörös szőnyeg leterítésének manapság), Jéhú koronázását juttathatja eszünkbe (2Kir 9,13). Lukács beszámolója Krisztus diadalmas bevonulásáról a Zsolt 118,26 versének az idézésével tetőzik, és hozzáteszi a „király” címet is, hogy semmi kétséget ne hagyjon afelől: Jézus az a régóta várt Király, aki elhozza a békességet Isten és az emberek között. 

Jézus, bárcsak láthattalak volna, amikor azon a szamárcsikón bevonultál a városba! Köszönöm, hogy békét hoztál Isten és az emberek közé, Isten és én közém! Ámen.

Rendkívül fontos nap volt ez Jézus életében; az emberek királlyá akarták tenni. Ő azonban ahelyett, hogy elfogadta volna dicséretüket és szeretetüket, elmenekült a tömeg elől, hogy Atyja dicséretében és szeretetében fürödhessen meg. Miután csodálatos módon megszaporította a halat és a kenyeret, sokan elhitték, hogy ő a megígért Messiás, és azt akarták, hogy alapozza meg földi uralmát. Jézus azonban más trónt és más királyságot szemelt ki magának. 

Az Atya Isten nem azért küldte Jézust a földre, hogy felmagasztalják, hanem hogy megalázzák. Jézus egész szolgálata során, még a galileai hegytetőn állva is egy másik hegyre emelte tekintetét – ez a másik hegy Jeruzsálem mellett emelkedett; ott adta oda az életét váltságul sokakért (Mk 10,45). Ebben az esetben, mint ahogy máskor is, Jézus nem próbált saját részére előnyt kovácsolni hatalmából és abból, hogy örökké egyenlő Istennel. Learathatta volna a dicsőséget ezért a csodáért, de nem tette. Ehelyett „szolgai formát vett fel”, és „megalázta magát, engedelmes volt halálig, mégpedig a kereszthaláláig” (Fil 2,6–9). Tökéletes engedelmessége miatt az Atya Isten feltámasztotta őt a halálból, és felmagasztalta őt a legfőbb helyre a mennyben, neki ajándékozva azt a nevet, amely minden név felett való. 

Jézus tisztában volt azzal, hogy a földi dicséret üres és változékony. Ő engedelmes maradt Isten terve iránt. Az a trón pedig, amelyen most ül, végtelenül magasabb bármilyen földi trónnál. 

Jézus, segíts követnem alázatosságod példáját! Emlékeztess arra, hogy a földi elismerés semmi a te tetszésedhez képest! Ámen.

Isten nem úgy bánik velünk, ahogy megérdemeljük, és ez jó. Minden ember büntetést érdemelne Istentől a bűn miatt, amelyet ellene elkövettünk. De büntetés helyett Isten kegyelemmel közeledik az emberiséghez. Kegyelme ajándék, amelyet az ember nem érdemel meg, és elfogadni csakis üres, hittel feltartott kézzel lehet. 

Isten már Jób szenvedésein keresztül is megmutatta kegyelmét. Amikor a Sátán meg akarta kísérteni és próbára akarta tenni Jóbot, Isten határt szabott neki. Ez kegyelem. Jób múltbeli jóléte és végső helyreállítása ugyancsak kegyelem volt. Gazdagsága nem a becsületességéért járó jutalom volt, hanem Isten ajándéka, aki „eltávolította Jóbról a csapást…, és kétszeresen visszaadta az Úr Jóbnak mindazt, amije volt”, továbbá „jobban megáldotta Jób életének a végét, mint a kezdetét” (Jób 42,10.12). 

Jób találkozott Istennel.Ahhoz, hogy Jób átformálódjon, és annak láthassa Istent, aki valójában (42,5), át kellett mennie a hosszú és mély szenvedés időszakán, amihez imádságra és türelemre is szüksége volt. Jób alázatos válasza és bűnbánata példa minden ember számára, aki Istennel találkozik (42,1–6). A sok kérdés és gyötrődés után egyetlen mondatban meg tudta fogalmazni hitvallását: „Tudom, hogy te mindent megtehetsz…” (42,2) 

Amikor Jób tisztábban látta Istent, akkor kezdte önmagát is jobban megismerni. Amikor az ember ráébred Isten valóságára, akkor talál rá önmagára is. Jób ehhez a fölismeréshez egy hosszú – sokszor elviselhetetlennek tűnő – időszak révén jutott el. De Isten kezdettől fogva tudta, hogy mit akar elérni. Tudta, hogy milyen úton kell Jóbot végigvezetnie, és meg is tette. Az, hogy Jób el is jutott odáig, hogy másképp kezdte látni Istent, merő kegyelem. 

Isten leginkább abban mutatta meg kegyelmét, hogy elküldte Jézus Krisztust, hogy meghaljon a bűnösökért. A kereszt az ember számára végtelenül nagy ok arra, hogy megbánja Isten elleni lázadását, és arra vezesse őt, hogy azt az utat járja, úgy éljen, és úgy szeressen, ahogyan Jézus. 

Jézus, tudom, hogy te látod az összképet, ezért nem fontos, hogy én is lássam. Segíts, hogy az út minden lépésénél tudjak bízni benned, még akkor is, ha fájdalmas! Ámen.

Szegénység, betegség és elnyomatás – csak néhány azok közül a csapások közül, amelyek a világ lakóit sújtják. De mindezek megoldásánál is égetőbb fontosságú az emberiség legalapvetőbb szükséglete: a bűnbocsánat. Amikor Ádám és Éva engedetlenséget követett el Teremtőjével szemben az Édenkertben, a bűn az egész emberiséget megfertőzte, és Ádám a halál lelki örökségét minden utódjának továbbadta (Róm 5,12). Azóta minden ember romlottsággal születik, és képtelen Istennek tetszeni. Az Ef 2,1 verse úgy írja le ezt az állapotot, hogy „halottak [vagytok] vétkeitek és bűneitek miatt”. Az ember nem csak beteg. Egy kevés segítség vagy egy kicsivel több erőfeszítés nem oldja meg a helyzetét. Tagadhatatlan tény, hogy Krisztus nélkül az ember lelke halott, és egyetlen ember sem képes önmagától arra, hogy a halálból visszatérjen az életbe. De Isten megszánta a világ reménytelen állapotát, és elküldte Jézus Krisztust, hogy megfizesse a bűn árát (Róm 4,25; 6,23–24). A 2Kor 5,21 verse megmagyarázza, hogy mi volt a célja Krisztus halálának: „Mert azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne.” Ő vette át a helyét azoknak, akik halottak voltak a bűn miatt, hogy életre keltse őket. 

Pál apostol a 32.zsoltár segítségével magyarázza el a hívőknek azt a radikális változást, amely akkor következik be az ember életében, amikor elfogadja a megváltást, és fölismeri, hogy milyen hihetetlen mértékben megváltozik ezáltal az Isten előtti státusa (Róm 4,6–8). Ha „hiszünk abban, aki feltámasztotta a halottak közül Jézust, a mi Urunkat”, akkor e hit alapján Isten elveszi a bűnünket, és nekünk ajándékozza az ő igazságát (4,23–25). Egyszerűen fogalmazva ez azt jelenti, hogy Jézus viselte el az emberiség bűnének a büntetését, és ezért azok, akik benne hisznek, megkapják Krisztus igazságát, és megbékéltetnek Istennel. 

Ezt a nagy cserét ajánlja föl Isten minden embernek kegyelemből és irgalmából, és ezt az ember a hit által fogadhatja el (Ef 2,8–9). Ha valaki elismeri, hogy feltétlenül szüksége van megváltásra (Róm 10,9–10), akkor Isten örömmel megbocsátja a bűnét (Zsolt 32,5), és Jézus Krisztus révén betölti az emberiség legnagyobb szükségletét. 

Jézus, tömérdek szükség van ezen a világon. Kérlek, használj engem az emberek szükségeinek betöltésére, különösen, ami a legnagyobb szükségüket illeti: segíts, hogy be tudjalak mutatni nekik! Ámen.

Júda bűnét siratva Jeremiás próféta ezt az észrevételt fogalmazta meg: „Csalárdabb a szív mindennél, és romlott az…” (Jer 17,9) A 36. zsoltár eleje segít az olvasónak jobban megérteni ezt az egyetemes állapotot, mert kertelés nélkül beszél a hitetlenek szívében lakozó gonoszságról és a Teremtő elutasításából fakadó bűnről. A saját útját járó ember távolodik az Úrtól, és hajlik arra, hogy kevély és rombolóan vegyes érzelmek támadjanak benne a lelki igazság iránt, ez pedig önámításhoz, gonoszsághoz és végül minden jónak a szándékos elvetéséhez vezet (Zsolt 36,2–5). 

Vessük össze ezt az elkeserítő állapotot Isten igazságával, tisztaságával és hűségével! A zsoltáros nehezen találja a szavakat az isteni igazságosság és irgalom jellemzésére, ezért az ég végtelenjére, a hegyek magasára és a tengerek mélységére mutat, ám ezek is csupán halványan utalnak a Mindenható túlcsorduló jóságára és szeretetére (36,6–8). A zsoltáros előtt megvilágosodik Isten szentsége és az, hogy milyen éles ellentétben áll ez a szentség az emberiség bukott állapotával, ezért szenvedélyesen esdekel az Úrhoz: „Terjeszd ki kegyelmedet a téged ismerőkre…!” (36,11) Jézus, aki Isten képmása (2Kor 4,4; Kol 1,15), határozottan megválaszolta a zsoltárosnak az emberekért mondott könyörgését, amikor életét adta „váltságul… sokakért” (Mt 20,28), hogy aki hisz, az mind élhessen általa (1Jn 4,9). 

Jézus, a szívem gyógyíthatatlan állapotban volt, te mégis meggyógyítottad. Óvj meg attól, hogy kételkedjek igazságodban, és adj buzgóságot a szívembe, hogy más, összetört szívű embereket is hozzád tudjak vezetni! Ámen.

A barát okozta sebek mélyre hatolnak. Dávid és Jézus mindketten átélték ezt a fájdalmat. Jézus a tanítványai körében elköltött utolsó vacsorán, nem sokkal azután, hogy megmosta a lábukat, Dávid szavait idézte: „Aki a kenyeremet eszi, a sarkát emelte fel ellenem.” (Jn 13,18) Jézus tudta, hogy Júdás hamarosan el fogja árulni őt. Isten tökéletes Fiaként Jézus bensőségesen ismer minden embert – bűnével és szégyenével együtt –, mégis szereti őket. Jézus a követőinek is azt parancsolja, hogy így szeressenek. A szeretet döntés kérdése, és a fájdalom, az árulás megtapasztalása idején nem könnyű meghozni ezt a döntést. Jézus azonban azt mondja, hogy a minket figyelő világ ebből a mások iránt megnyilvánuló szeretetből fogja felismerni, kik az ő követői (13,35). Az emberek tudják, hogy talán még legközelebbi barátaik is hátat fordítanának nekik, ha tudnák az igazat a bűnükről. Jézus azonban nem tesz ilyet. Jézus tökéletes, feltétel nélküli szeretettel szeret. Soha nem mond le övéiről. És az ő nagy szeretetével váltja meg követőit (Ef 1,7).

Jézus, én is éreztem már úgy, hogy elárultak, de ez semmi ahhoz képest, amit te átéltél. Te mégis mindvégig megmaradtál a szeretetben. Segíts, hogy amikor nehéz helyzetbe kerülök, akkor is mindig a szeretetet válasszam! Ámen.

Ha Isten minden emberi bűnt számontartana, senki nem állhatna meg előtte, amikor eljön az életről való számadás ideje. De a Zsolt 130,3 verse elmondja, hogy az Úr nem tart számon minden egyes esetet, amikor valaki bűnt követ el. Nem azért fog mindenkit maga elé idézni, hogy fejére olvassa az összes bűnét, amelyet születésétől fogva elkövetett. A zsidókhoz írt levél 10,17 verse azt mondja, hogy „bűneikről és álnokságaikról többé meg nem emlékezem”. 

Isten nem hibák után kutatva néz az emberre, hanem kegyelemmel. Nem emlékszik mindenre, amikor az emberiség bűneiről van szó. Isten kegyelme nyilvánvaló. Az ember öntörvényűségét látva nem jegyez meg mindent. 

Ez a bűnbocsánat, kegyelem és irgalom, amelyet Isten a követői iránt oly készségesen tanúsít, Jézus bűntelen életére, halálára és feltámadására való tekintettel lehetséges. Ő az egyetlen esélye az embernek arra, hogy Isten bocsánatát elnyerje (Mt 26,28; Ef 1,7; 1Jn 1,9; 2,12). Az 1Jn 4,10 verse elmagyarázza, hogy Jézus az „engesztelő áldozat” minden bűnünkért, ami azt jelenti, hogy ő az az áldozat, amely minden embernek az Istennel való kapcsolatát helyre tudja állítani, mert ő a tökéletes engesztelés Isten és a bűnös ember között. Istennek tehát nem kell minden ember összes bűnét számontartania, mert minden bűnt Jézusra terhelt, amikor ő a kereszten szenvedett (2Kor 5,21). Jézus áldozatával Isten megoldást adott az emberiség bűnére és szégyenére, és felkínálja a tiszta lappal indulás lehetőségét. Jézus feltámadásával a bűn és a halál legyőzetett, és Isten most már csak arra összpontosít, hogy a Jézusban és keresztjében való hit által a bűnbocsánat, a kegyelem és az irgalom által mindenkit magához vonjon (Jn 3,16). 

Jézus, köszönöm, hogy eltörölted hosszú bűnlajstromomat! Segíts, hogy szabadon éljek a bűn kötelékeitől, hogy jobban tudj használni céljaid megvalósítására! Ámen.

Salamon király borozóháza pompázatos hely volt, és nagy örömünnepekre használták. A legelegánsabb dolgokkal rendezték be, így az ünnepeket pazar fényűzés jellemezte. A nő alig várta, hogy csatlakozhasson ott a királyhoz, és tisztában volt azzal, hogy ebben a kiváltságban csak azért lehet része, mert a királyhoz tartozik. A király zászlaja fölötte azt jelképezte, hogy a király végleg elkötelezte magát szerelmese mellett. A nő nem csak ideiglenesen került a király társaságába; a király kiválasztotta őt – magának követelte, bár nem erővel, hanem szeretettel. 

Amikor Jézus bevégezte küldetését a földön, felment az Atyához, hogy helyet készítsen menyasszonyának, a gyülekezetnek (Jn 14,2–3). Aki Krisztusban van, azt szeretettel választotta ki és hívta magához az Úr. Kegyelem által nyert üdvösséget – ez Isten drága ajándéka (Ef 2,8–9). Biztos jövő vár rá a fényűző mennyben, mert a Királyhoz tartozik. Aki hisz Jézusban, az élete végéhez érve egy örökké tartó lakomán vehet részt. Élvezheti a menny gyönyörűségeit, sőt azok közül is a legnagyobbat: annak a jelenlétét, aki maga a szeretet (1Jn 4,8). 

Jézus, a te szerelmed zászlaja alatt akarok élni. Azt szeretném, ha mindenki tudná, hogy egyedül hozzád tartozom. Ámen.