Ez a szakasz a negyediket részletezi a nyolc látomás közül, és úgy tűnik, ez a látomás a mennyei tárgyalóteremben zajlik. A Zakariás 3,1 verse lefesti a színteret. Az Úr angyala ül a bírói székben. Jósua főpap, aki ezúttal a bűnös népet képviseli, vádlottként áll előtte. A bukott angyal, a Sátán pedig vádolja Jósuát.

A Szentírásban találunk más hasonló jeleneteket is, amikor a vádló ujjal mutogat Isten embereire. A Jób 1,1–12 része beszámol arról a klasszikus jelenetről, amelyben a Sátán azzal vádolja Jóbot, hogy csupán álhűséggel szolgálja Istent azért, mert Isten megáldotta és megóvta őt. A Jelenések 12,7–12 szakaszában olvasható részletes látomás beszámol a Sátánról, „a mi testvéreink” vádlójáról (12,10), aki elveszít egy jövőbeni csatát. A vádló mindegyik jelenetben vesztesen érvel annak a védőbeszédével szemben, aki a bukott emberek mellett emel szót.

A későbbi kijelentés előzeteseként az Úr megvédi övéit a Sátán előtt (Zak 3,2). Ma is van valaki, aki a hívők szószólójaként áll az Atya előtt (1Jn 2,1). A jelenések könyve felfedi, milyen hatalommal bír az Úr a vádló fölött. Isten kiragadta a tűzből Jósuát, és az élő Megváltó, Jézus Krisztus személye és műve által ma is ugyanezt teszi.

Jézus, segíts örömöt találnom a fájdalmamban, mivel közelebb von hozzád! Add, hogy akik látnak szenvedni, vágyjanak arra a békességre, amellyel engem megajándékoztál! Ámen.

A Római levél 7. fejezete maga a szavakba öntött küzdelem. Az olvasók ebben a fejezetben első kézből pillanthatnak be az apostol belső világába, amelyet nézőponttól függően lehet felemelőnek és bátorítónak vagy nyomasztónak és csüggesztőnek is tekinteni.

Talán elbátortalanít, ha megtudjuk, hogy még Pál is – aki személyes módon tapasztalta meg Jézust, és látta a korai egyház robbanásszerű növekedését – ilyen ádáz küzdelmet vívott saját szívével. Ám ez a fejezet éppen ezért nyújthat bátorítást is. Amikor a bűn terhe különösen rájuk nehezedik, a keresztények felbátorodhatnak, mert tudják, hogy mindenki küszködik; még a nagy Pál apostol is heves küzdelmet vívott a bűnnel. Az Újszövetség sehol sem beszél úgy a keresztényekről, mint akik nem küszködnek a bűnnel; inkább úgy, mint akik kitartanak a harcban.

Amikor a keresztények érzik a bűn terhének súlyát, amikor vívódnak igazság és hamisság, a Lélek kívánságai és a testi kívánságok között, az egyedüli megoldás Jézus. Ő az egyetlen, aki képes megszabadítani azokat, akik halottak a bűneikben, és a Szentlélek által segíthet követőinek, hogy ellenálljanak a bűnnek. A kereszténynek ugyanúgy szüksége van az evangéliumra, mint annak, aki nem keresztény, mert Isten gyermekei az evangélium által menekülnek meg a bűn fogságából. Ugyanez az evangélium emlékezteti a hívőt arra, hogy felettébb diadalmaskodik az által, aki szereti őt (Róm 8,37).

Jézus, köszönöm neked Pál példamutatását! Segíts, hogy kitartsak a bűn elleni harcban, míg nem csatlakozhatom hozzád a bűntelen örökkévalóságban! Ámen.

Pál beismerte arra való hajlamát, hogy felfuvalkodjon saját apostoli tekintélye és lenyűgöző lelki alkalmassága folytán. Azért, hogy Pál alázatos maradjon, és szolgálata által Isten kapja a lehető legtöbb dicsőséget, Isten tövist adott az apostol testébe (2Kor 12,7).

Pál ezt a tövist úgy nevezi: „a Sátán angyala” (12,7), így az is lehet, hogy Isten megengedte az ördögnek, hogy valamiféle korlátozott mértékben megtámadja Pált, hogy ezzel is az Úr jó célját szolgálja (Jób 2,1). A Szentírás ennél többet nem árul el Pál küzdelmének a pontos természetéről. Egyesek szerint a Gal 4,13–15 verse alapján esetleg szemprobléma lehetett. Az mindenesetre egyértelmű, hogy egy olyan krónikus és megterhelő dologról van szó, amely akadályozta munkájában és szolgálatában.

Akármilyen jellegű volt is Pál tövise, két dolog egyértelmű. Először is, Isten kegyelme elég volt ahhoz, hogy megtartsa Pált a küzdelmében. Másodszor pedig, Pál életének a fogyatékossága miatt Isten még több dicsőséget kapott Pál szolgálatán keresztül. Az apostol ezért tudott örülni saját szenvedésének és gyönyörködni a saját erőtlenségében.

Ugyanezek az elvek érvényesek ma is a hívőkre. Isten felhasználja ugyan övéinek az erősségeit és az adottságait, de még nagyobb dicsőséget kap abból, ha övéi gyengeségeik és küzdelmeik ellenére is rá hagyatkoznak, őt szolgálják, és elérhetővé teszik magukat.

Jézus, hálát adok neked és dicsérlek téged a belém fúródó tövisekért, mert állandóan emlékeztetnek arra, hogy szükségem van rád! Add, hogy a küzdelmeim még nagyobb dicsőséget szerezzenek neked! Ámen.

Az efezusiakhoz írt páli levél ablakot nyit arra, milyen lelki valóság rejlik a mögött a számtalan küzdelem és nehézség mögött, amellyel sok embernek szembe kell néznie élete során. A bűnök, amelyeket Isten, önmaguk és mások ellen követnek el az emberek, nem egyszerűen csak rossz döntésekből vagy a puszta körülményekből fakadnak, hanem mélyebbről. A hívők körül lelki háború dúl.

A 2Kor 10,1–6 szakasza (különösen a 10,4–5 vers) hasznos kiegészítést nyújt ahhoz, amit itt tanít Pál a lelki hadviselésről. Ha együtt nézzük ezeket a szövegeket, elénk tárul a kép arról, hogy milyen lelki csata folyik sok emberi megtapasztalás mögött. Az evangéliummal szemben felhozott érvek, a bibliai erkölcs kudarcai és az igeellenes gondolkodásmód nem pusztán az emberek torz meggyőződéseire vagy tetteire vezethetők vissza. Pál tanításai szerint ezek a dolgok az ellenség tudatos tevékenységének köszönhetők; ő befolyásolja az embereket minden egyes nap. Amikor egy keresztény rendkívüli megpróbáltatásba vagy súlyos helyzetbe kerül, lehetséges, hogy abban komoly szerepe volt a gonosznak.

A hívőknek azonban nem szabad elcsüggedniük. A keresztényeknek minden okuk megvan arra, hogy bizalommal felvállalják a lelki hadviselés Isten által előírt módját. A siker eszközei azok a lelki gyakorlatok, amelyeket Isten az Efezus 6. fejezetében megparancsolt. A római fegyverzet képének felhasználásával ez a szakasz rámutat, hogyan vívhatunk meg a lelki ellenségekkel, és felvázolja ennek a sajátos harcnak a hadviselési szabályait. A lelki hadviselés végcélja az, hogy minden gondolatot foglyul ejtsünk Krisztus számára (10,5).

Jézus, segíts, hogy szüntelenül viseljem Isten fegyverzetét, és tudjak minden gondolatot foglyul ejteni az irántad való engedelmességre! Ámen.

Newton harmadik törvénye kimondja, hogy minden erőhöz tartozik egy egyező hatású, ellentétes irányú ellenerő. Ha egy tárgyat meglökünk, mindenképpen történik valamilyen elmozdulás. Ugyanígy a keresztény élet is tele van nyomásokkal, amelyeket Isten azért enged meg, hogy az embereket arra késztesse, hogy még inkább hagyatkozzanak rá.

Isten részben azért adta egyházának A zsidókhoz írt levelet, hogy biztassa övéit: tartsanak ki az üldözés idején. A keresztény életben lesznek olyan pillanatok, sőt akár időszakok, amikor ellenállásba ütközünk. Ennek nem szabad meglepetésként érnie Krisztus követőit. Maga Jézus is figyelmeztette tanítványait, hogy nehézségek fogják érni őket (Mt 24,9–10). Ezt a figyelmeztetést azonban bátorítás követte: lesznek, akik továbbra is hisznek; mindenkinek lehetősége lesz arra, hogy higgyen, Jézus pedig vissza fog jönni, hogy megmentse népét (24,11–14).

A levél szerzője kétszer is mondta már olvasóinak, hogy tartsanak ki, a két buzdítás között pedig kiemeli Jézust mint azok reménységét, akik nehéz helyzetbe kerültek. Ha nő a nyomás, a keresztények bizakodva megemlékezhetnek azokról, akik hűségesen kitartottak. Azok közül, akik utánzásra méltó életet éltek, Jézus a legfőbb példakép. Ő a szenvedés által nyerte el a győzelmet, és most él, hogy minden pillanatban erőt adjon.

Jézus, kérlek téged azokért a testvéreimért, akiket miattad üldöznek. Öleld át őket szerető karjaiddal, és töltsd be őket természetfeletti békességeddel! Ámen.

Ez a zsoltáríró valószínűleg sok gyönyörű és lenyűgöző dolog szemtanúja lehetett a templomban végzett szolgálata során, mégis szívéből megvallotta, hogy a mennyei Isten az ő legnagyobb kincse. Semmi földi dolog nem érhet fel Isten dicsőségével. Semmi nem ébreszthet benne olyan ragaszkodást, mint a mindenható Úr.

Jézus azt tanította az embereknek, hogy ne földi kincseket gyűjtsenek; ne ezeket halmozzák fel a rang és a biztonság kedvéért. A pénz, az anyagi javak csupán ideiglenes gazdagságot nyújtanak, és bármikor ellophatják vagy tönkretehetik őket (Mt 6,19). Ahogyan a zsoltáros számára is a mennyben volt a legfőbb jutalom, Jézus is arra biztatta hallgatóságát, hogy örökké tartó dolgokba fektessenek be (6,20). Egy másik alkalommal példázatában olyan, a szántóföldben elrejtett kincshez hasonlította a mennyek országát, „amelyet az ember, ha megtalál…, eladja mindenét, amije van, és megveszi azt a szántóföldet” (13,44). A földi élet sok luxuscikket és értékes tárgyat kínál. Jézus azt tanítja az embereknek, hogy küzdjék le a kísértést, és ne azokat keressék, amik nem maradnak meg. Aki Jézusban hisz, annak inkább arra kell fordítania az életéveit, hogy ápolja kapcsolatát Istennel és a szeretteivel: osztogassa a kegyelmet, tegyen tanítvánnyá másokat, és feltétel nélkül szeressen. Ezek a mennyei kincsek örökre megmaradnak, és nagy dicsőséget szereznek Istennek.

Jézus, olyan világban élek, amely megszállottan kergeti a pénzt és a gazdagságot. Óvj meg engem ezektől a figyelemelterelő dolgoktól, és segíts arra fordítanom az energiámat, ami igazán számít: rád! Ámen.

Azon túl, hogy a valaha élt legbölcsebb ember volt (Jézusig), Salamon a világtörténelem egyik leggazdagabb embere is volt (1Kir 10,14–25). Amikor tehát a vagyonról írt, saját tapasztalatból tette. Ám hiába tudott annyi mindent felhalmozni élete során, végül arra a következtetésre jutott, hogy a pénz tulajdonképpen hiábavaló, és nem elégíthet meg. Jézus a Mt 19,16–24 részében tanított a pénzről, amikor találkozott a gazdag ifjúval, és tanítását ezzel fejezte be: „…könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak az Isten országába bejutni.” Szükségünk van pénzre ahhoz, hogy életben maradjunk, ugyanakkor a pénz szeretete károsan hat a lelki egészségünkre. Ha összekapcsoljuk Salamon és Jézus pénzzel kapcsolatos tanítását, egyértelművé válik, hogy a pénz nem elégít meg itt a földön sem, és olyan akadállyá válhat, amely meggátolja, hogy az emberek megtalálják a végső megelégedést Jézusban. Ha azonban Jézus nevében odaadják pénzüket és javaikat a szegényeknek, kincseket gyűjtenek a mennyben (Mt 19,21). Az ilyen maradandó, mennyei kincs sokkal értékesebb és hasznosabb, mint bármi, amit a földön elnyerhetünk (6,19–21).

Jézus, őrizz meg a pénz szeretetének veszedelmes csapdájától! Segíts őszintén és nagylelkűen élnem, hiszen tudom, hogy a valódi kincsnek semmi köze a pénzhez! Ámen.

Ezek a versek Jeruzsálem nyomorúságának és viszontagságának a leírásával kezdődnek. A lakókat rémületbe ejtette a város ellen intézett támadás, és Isten még nem lépett közbe, hogy megállítsa a hódítókat. Ám Isten Ézsaiáson keresztül részletesen feltárja merész tervét, hogy személyesen jön el a városba, és dicsőségesen átformálja. Ez a szakasz lenyűgöző képekben mondja el a város történetét az alapításától a felékesítéséig. A drágakövekről szóló leírás segít az embereknek elképzelni valamit, ami a legvadabb képzeletüket is felülmúlja.

Bár Jeruzsálemet a történelem során sokszor lerombolták és újjáépítették, soha nem emelt emberi kéz semmi olyat, ami akár csak megközelítené azt a tündöklő képet, amelyet Isten ebben a szakaszban mutatott be. Ez azért van így, mert Sion jövőbeli dicsőségének a valódi beteljesedése még hátravan. Az új Jeruzsálem Isten eljövendő városa; övéi fogják lakni minden törzsből, nyelvből és nemzetből. Isten népe, amely egyszer s mindenkorra egyesül az ő városában, imádni fogja őt szentségének ékességében és fenségében. Jézus pedig, Isten Báránya áll majd az imádat középpontjában (Jel 21,18–23).

Jézus, hálát adok neked és dicsérlek téged azért, hogy olyan fényes jövő vár ránk! Az egész teremtett világ imádhatna téged egy örökkévalóságon át, és még annál is többet érdemelnél. Ámen.

Jézus Isten országát – Isten mindenek felett való uralmát – hirdette és magyarázta. Isten az Ószövetségben Dávid alatt hozta létre politikai értelemben az ő országát. Amikor a babiloniak lerombolták Jeruzsálemet, a próféták továbbra is beszéltek Isten királyságának a felépüléséről az eljövendő Messiás uralma alatt (Ézs 9,6–7). Amikor Jézus eljött a földre, azt hirdette, hogy elérkezett Isten országa (Mt 4,17; 5,3; Lk 11,20). Jézus eljövetelével Isten megváltó ereje felszabadította az embereket a Sátán hatalma alól. Amikor Jézus kiűzte az ördögöket, Isten országának a valóságát mutatta be. Példázataiban pedig elmondta, milyen ez az ország (Mt 25).

Jézus saját beszámolójából tudjuk, hogy Isten országa földi szempontból nézve a feje tetejére állítja a világ értékrendjét és fontossági sorrendjét. Isten országában a szegények a gazdagok, a gyászolók részesülnek vigasztalásban, a szelídek az erősek, valamint a keresők, az irgalmasok, a békességszerzők és az üldözöttek fogják örökölni az országot (5,3–12). Jézus földi szolgálatával köszöntött be ez az ország; a Lélek eljövetelével (ApCsel 2,1–13) új szakaszba lépett; egy napon pedig, amikor azok, akik Krisztusban haltak meg, feltámadnak, és Jézus visszatér, hogy felépítse földi királyságát, maradéktalanul megvalósul teljes pompájában, igazságosságában és tökéletességében (Jel 22,1–5).

Jézus, köszönöm a te országodat – ezt a biztonságos, igazságos, békés helyet, ahol a szeretet uralkodik! Segíts úgy élnem, hogy azzal másokat is a te országod felé vonzzak! Ámen.

A munkások az általuk elvégzett munkáért kapnak fizetséget, és noha a bér időnként függ a munka minőségétől, nagyon sokszor az adott gazdasági helyzeten alapuló állandó összeget jelent – különösen pályakezdők esetén. Pál ehhez hasonlóan beszél arról, hogy minden bűn, akármilyen ártalmatlannak tűnik is, rászolgált egy örökre szóló zsoldra az igazságos Isten kezéből minden ember esetében, aki valaha élt: ez a zsold pedig a halál. Isten kegyelmének az ajándéka azonban éles ellentétben áll a bűn zsoldjával. Isten nem azért ad örök életet, mert a bűnösök megérdemlik, hanem mert Fia kiérdemelte. Az örök élet kegyelemből fakadó ajándék egy szerető Istentől azoknak, akik megbánják bűneiket, és bíznak az ő üdvözítésében.

Az örök élet ajándéka nem valamiféle mozdulatlan dolog; nem olyasmi, ami majd csak a testi halál bekövetkezésekor valósul meg. Az örök élet egy dinamikus kapcsolat, amelybe a hívő a Jézus Krisztusba vetett hit által lép be, és amelyet már itt és most átélhet. Jézus megígérte követőinek, hogy teljes életet élhetnek már itt a földön (Jn 10,10). Ez az örömteli, győzelmes élet akkor valósulhat meg, ha valaki mély kapcsolatban marad Istennel (15,4–6). A mennyben és majd az új földön élhető örök élet tehát annak a dinamikus és egyre növekvő kapcsolatnak a dicsőséges és elképzelhetetlenül ámulatba ejtő kiterjesztése, amelyet a hívő már itt a földön megtapasztalhat Istennel.

Jézus, tudom, hogy a bűneimmel semmi másra nem szolgáltam rá, csak a szenvedésre és a sötétségre. Köszönöm, hogy olyan békességgel és világossággal ajándékoztál meg, amelyet sosem tudtam volna kiérdemelni! Ámen.

A Biblia gyakran említi a világosságot Istennel kapcsolatban. Ez esetben Pál egy fontos igazságot szeretne közölni ezzel a képpel: Isten el van rejtve előlünk. Ez nem azért van, mert Isten a homályban rejtőzik, hanem inkább azért, mert az emberi szem túl gyenge ahhoz, hogy észlelje őt, olyan ragyogó világosságban lakozik. Ez a metaforikus kép feltárja a bűnös emberiség lelki valóságát. Ahelyett, hogy szoros kapcsolatban járhatnánk Istennel (1Móz 2,4–25), a bűn miatt a közelébe sem kerülhetünk (2Móz 33,20).

Hála Istennek, a történet nem itt ér véget. Jézus testet öltésével Isten világossága eljött a világba, hogy megláthassuk őt (Jn 12,46; 14,9). Amiatt, amit Jézus elvégzett értünk, képességet nyertünk arra, hogy valamennyit megláthassunk Isten világosságából (Zsolt 36,10). Ám miután megismerjük Istent Krisztus által, akkor sem ismerhetjük meg őt teljesen ebben az életben (1Kor 13,9–12). A keresztények alig várják azt a napot, amikor ez már nem így lesz. A Biblia azt tanítja, hogy eljön az az idő, amikor Isten mindent újjá tesz, és ismét színről színre együtt lakozik népével. A Biblia ezzel a nappal kapcsolatban is Isten világosságáról beszél, mert az fogja napként beragyogni az új Jeruzsálemet (Jel 21,23), és a hívők ennek a világosságnak a dicsőségében fognak élni örökké.

Jézus, köszönöm, hogy visszahoztad Isten világosságát a világba, hogy én is találkozhassak vele! Alig várom, hogy örökké sütkérezhessek ennek a világosságnak a teljességében! Ámen.

Ha Istenre gondolunk, annak mindig imádatra kell indítania bennünket. Isten azért nyilatkoztatta ki magát Igéjében, hogy az emberek megismerhessék és imádhassák őt. Ha Istenről beszélgetünk, mindig az legyen a végső célunk, hogy Istenre mutassunk az embereknek, és segítsünk nekik Istent szeretni! Elíhú beszéde Isten dicséretével ér véget. Rámutat, hogy egyetlen ember sem képes irányítani az időjárást, a vihart vagy a villámlást, Isten azonban igen. Isten feszítette ki az eget, és oda helyezi a felhőket, ahova csak akarja. Egy ember sem nézhet a napba úgy, hogy ne homályosodna el a látása néhány percre, Isten ragyogó fensége pedig a napnál is tündöklőbb. Ő magasztos. Dicsőséges. Óriási hatalma van, és rengeteg egyéb olyan jellemzője, amelyet fel sem lehet sorolni. Uralkodhatna zsarnokként az emberek fölött hatalommal és erővel, ő mégis úgy dönt, hogy szeretettel uralkodik.

Jézus ámulatot ébresztett azokban az emberekben, akikkel találkozott, mert alázattal gyakorolta hatalmát (Mt 9,8). Cselekedetei arra ösztönözték az embereket, hogy dicsérjék Istent (Lk 5,26). Úgy élt, hogy felismerték benne a nagy prófétát, az Istentől küldött segítőt (7,16). Jézus fenséges. Ő az az ajándék, akit soha nem vehetnek el tőlünk, és ez soha véget nem érő, imádó élethez vezet. „Azért mi, akik rendíthetetlen országot kaptunk, legyünk hálásak, és így szolgáljunk Istennek tetsző módon, kegyességgel és félelemmel.” (Zsid 12,28) 

Jézus, amikor a te közeledben vagyok, nem tudok mást tenni, csak imádni téged. Segíts más dolgok elé helyeznem a veled töltött időt ebben a nyüzsgő világban! Ámen.