Az efezusiakhoz írt páli levél ablakot nyit arra, milyen lelki valóság rejlik a mögött a számtalan küzdelem és nehézség mögött, amellyel sok embernek szembe kell néznie élete során. A bűnök, amelyeket Isten, önmaguk és mások ellen követnek el az emberek, nem egyszerűen csak rossz döntésekből vagy a puszta körülményekből fakadnak, hanem mélyebbről. A hívők körül lelki háború dúl.

A 2Kor 10,1–6 szakasza (különösen a 10,4–5 vers) hasznos kiegészítést nyújt ahhoz, amit itt tanít Pál a lelki hadviselésről. Ha együtt nézzük ezeket a szövegeket, elénk tárul a kép arról, hogy milyen lelki csata folyik sok emberi megtapasztalás mögött. Az evangéliummal szemben felhozott érvek, a bibliai erkölcs kudarcai és az igeellenes gondolkodásmód nem pusztán az emberek torz meggyőződéseire vagy tetteire vezethetők vissza. Pál tanításai szerint ezek a dolgok az ellenség tudatos tevékenységének köszönhetők; ő befolyásolja az embereket minden egyes nap. Amikor egy keresztény rendkívüli megpróbáltatásba vagy súlyos helyzetbe kerül, lehetséges, hogy abban komoly szerepe volt a gonosznak.

A hívőknek azonban nem szabad elcsüggedniük. A keresztényeknek minden okuk megvan arra, hogy bizalommal felvállalják a lelki hadviselés Isten által előírt módját. A siker eszközei azok a lelki gyakorlatok, amelyeket Isten az Efezus 6. fejezetében megparancsolt. A római fegyverzet képének felhasználásával ez a szakasz rámutat, hogyan vívhatunk meg a lelki ellenségekkel, és felvázolja ennek a sajátos harcnak a hadviselési szabályait. A lelki hadviselés végcélja az, hogy minden gondolatot foglyul ejtsünk Krisztus számára (10,5).

Jézus, segíts, hogy szüntelenül viseljem Isten fegyverzetét, és tudjak minden gondolatot foglyul ejteni az irántad való engedelmességre! Ámen.

Newton harmadik törvénye kimondja, hogy minden erőhöz tartozik egy egyező hatású, ellentétes irányú ellenerő. Ha egy tárgyat meglökünk, mindenképpen történik valamilyen elmozdulás. Ugyanígy a keresztény élet is tele van nyomásokkal, amelyeket Isten azért enged meg, hogy az embereket arra késztesse, hogy még inkább hagyatkozzanak rá.

Isten részben azért adta egyházának A zsidókhoz írt levelet, hogy biztassa övéit: tartsanak ki az üldözés idején. A keresztény életben lesznek olyan pillanatok, sőt akár időszakok, amikor ellenállásba ütközünk. Ennek nem szabad meglepetésként érnie Krisztus követőit. Maga Jézus is figyelmeztette tanítványait, hogy nehézségek fogják érni őket (Mt 24,9–10). Ezt a figyelmeztetést azonban bátorítás követte: lesznek, akik továbbra is hisznek; mindenkinek lehetősége lesz arra, hogy higgyen, Jézus pedig vissza fog jönni, hogy megmentse népét (24,11–14).

A levél szerzője kétszer is mondta már olvasóinak, hogy tartsanak ki, a két buzdítás között pedig kiemeli Jézust mint azok reménységét, akik nehéz helyzetbe kerültek. Ha nő a nyomás, a keresztények bizakodva megemlékezhetnek azokról, akik hűségesen kitartottak. Azok közül, akik utánzásra méltó életet éltek, Jézus a legfőbb példakép. Ő a szenvedés által nyerte el a győzelmet, és most él, hogy minden pillanatban erőt adjon.

Jézus, kérlek téged azokért a testvéreimért, akiket miattad üldöznek. Öleld át őket szerető karjaiddal, és töltsd be őket természetfeletti békességeddel! Ámen.

Ez a zsoltáríró valószínűleg sok gyönyörű és lenyűgöző dolog szemtanúja lehetett a templomban végzett szolgálata során, mégis szívéből megvallotta, hogy a mennyei Isten az ő legnagyobb kincse. Semmi földi dolog nem érhet fel Isten dicsőségével. Semmi nem ébreszthet benne olyan ragaszkodást, mint a mindenható Úr.

Jézus azt tanította az embereknek, hogy ne földi kincseket gyűjtsenek; ne ezeket halmozzák fel a rang és a biztonság kedvéért. A pénz, az anyagi javak csupán ideiglenes gazdagságot nyújtanak, és bármikor ellophatják vagy tönkretehetik őket (Mt 6,19). Ahogyan a zsoltáros számára is a mennyben volt a legfőbb jutalom, Jézus is arra biztatta hallgatóságát, hogy örökké tartó dolgokba fektessenek be (6,20). Egy másik alkalommal példázatában olyan, a szántóföldben elrejtett kincshez hasonlította a mennyek országát, „amelyet az ember, ha megtalál…, eladja mindenét, amije van, és megveszi azt a szántóföldet” (13,44). A földi élet sok luxuscikket és értékes tárgyat kínál. Jézus azt tanítja az embereknek, hogy küzdjék le a kísértést, és ne azokat keressék, amik nem maradnak meg. Aki Jézusban hisz, annak inkább arra kell fordítania az életéveit, hogy ápolja kapcsolatát Istennel és a szeretteivel: osztogassa a kegyelmet, tegyen tanítvánnyá másokat, és feltétel nélkül szeressen. Ezek a mennyei kincsek örökre megmaradnak, és nagy dicsőséget szereznek Istennek.

Jézus, olyan világban élek, amely megszállottan kergeti a pénzt és a gazdagságot. Óvj meg engem ezektől a figyelemelterelő dolgoktól, és segíts arra fordítanom az energiámat, ami igazán számít: rád! Ámen.

Azon túl, hogy a valaha élt legbölcsebb ember volt (Jézusig), Salamon a világtörténelem egyik leggazdagabb embere is volt (1Kir 10,14–25). Amikor tehát a vagyonról írt, saját tapasztalatból tette. Ám hiába tudott annyi mindent felhalmozni élete során, végül arra a következtetésre jutott, hogy a pénz tulajdonképpen hiábavaló, és nem elégíthet meg. Jézus a Mt 19,16–24 részében tanított a pénzről, amikor találkozott a gazdag ifjúval, és tanítását ezzel fejezte be: „…könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak az Isten országába bejutni.” Szükségünk van pénzre ahhoz, hogy életben maradjunk, ugyanakkor a pénz szeretete károsan hat a lelki egészségünkre. Ha összekapcsoljuk Salamon és Jézus pénzzel kapcsolatos tanítását, egyértelművé válik, hogy a pénz nem elégít meg itt a földön sem, és olyan akadállyá válhat, amely meggátolja, hogy az emberek megtalálják a végső megelégedést Jézusban. Ha azonban Jézus nevében odaadják pénzüket és javaikat a szegényeknek, kincseket gyűjtenek a mennyben (Mt 19,21). Az ilyen maradandó, mennyei kincs sokkal értékesebb és hasznosabb, mint bármi, amit a földön elnyerhetünk (6,19–21).

Jézus, őrizz meg a pénz szeretetének veszedelmes csapdájától! Segíts őszintén és nagylelkűen élnem, hiszen tudom, hogy a valódi kincsnek semmi köze a pénzhez! Ámen.

Ezek a versek Jeruzsálem nyomorúságának és viszontagságának a leírásával kezdődnek. A lakókat rémületbe ejtette a város ellen intézett támadás, és Isten még nem lépett közbe, hogy megállítsa a hódítókat. Ám Isten Ézsaiáson keresztül részletesen feltárja merész tervét, hogy személyesen jön el a városba, és dicsőségesen átformálja. Ez a szakasz lenyűgöző képekben mondja el a város történetét az alapításától a felékesítéséig. A drágakövekről szóló leírás segít az embereknek elképzelni valamit, ami a legvadabb képzeletüket is felülmúlja.

Bár Jeruzsálemet a történelem során sokszor lerombolták és újjáépítették, soha nem emelt emberi kéz semmi olyat, ami akár csak megközelítené azt a tündöklő képet, amelyet Isten ebben a szakaszban mutatott be. Ez azért van így, mert Sion jövőbeli dicsőségének a valódi beteljesedése még hátravan. Az új Jeruzsálem Isten eljövendő városa; övéi fogják lakni minden törzsből, nyelvből és nemzetből. Isten népe, amely egyszer s mindenkorra egyesül az ő városában, imádni fogja őt szentségének ékességében és fenségében. Jézus pedig, Isten Báránya áll majd az imádat középpontjában (Jel 21,18–23).

Jézus, hálát adok neked és dicsérlek téged azért, hogy olyan fényes jövő vár ránk! Az egész teremtett világ imádhatna téged egy örökkévalóságon át, és még annál is többet érdemelnél. Ámen.

Jézus Isten országát – Isten mindenek felett való uralmát – hirdette és magyarázta. Isten az Ószövetségben Dávid alatt hozta létre politikai értelemben az ő országát. Amikor a babiloniak lerombolták Jeruzsálemet, a próféták továbbra is beszéltek Isten királyságának a felépüléséről az eljövendő Messiás uralma alatt (Ézs 9,6–7). Amikor Jézus eljött a földre, azt hirdette, hogy elérkezett Isten országa (Mt 4,17; 5,3; Lk 11,20). Jézus eljövetelével Isten megváltó ereje felszabadította az embereket a Sátán hatalma alól. Amikor Jézus kiűzte az ördögöket, Isten országának a valóságát mutatta be. Példázataiban pedig elmondta, milyen ez az ország (Mt 25).

Jézus saját beszámolójából tudjuk, hogy Isten országa földi szempontból nézve a feje tetejére állítja a világ értékrendjét és fontossági sorrendjét. Isten országában a szegények a gazdagok, a gyászolók részesülnek vigasztalásban, a szelídek az erősek, valamint a keresők, az irgalmasok, a békességszerzők és az üldözöttek fogják örökölni az országot (5,3–12). Jézus földi szolgálatával köszöntött be ez az ország; a Lélek eljövetelével (ApCsel 2,1–13) új szakaszba lépett; egy napon pedig, amikor azok, akik Krisztusban haltak meg, feltámadnak, és Jézus visszatér, hogy felépítse földi királyságát, maradéktalanul megvalósul teljes pompájában, igazságosságában és tökéletességében (Jel 22,1–5).

Jézus, köszönöm a te országodat – ezt a biztonságos, igazságos, békés helyet, ahol a szeretet uralkodik! Segíts úgy élnem, hogy azzal másokat is a te országod felé vonzzak! Ámen.

A munkások az általuk elvégzett munkáért kapnak fizetséget, és noha a bér időnként függ a munka minőségétől, nagyon sokszor az adott gazdasági helyzeten alapuló állandó összeget jelent – különösen pályakezdők esetén. Pál ehhez hasonlóan beszél arról, hogy minden bűn, akármilyen ártalmatlannak tűnik is, rászolgált egy örökre szóló zsoldra az igazságos Isten kezéből minden ember esetében, aki valaha élt: ez a zsold pedig a halál. Isten kegyelmének az ajándéka azonban éles ellentétben áll a bűn zsoldjával. Isten nem azért ad örök életet, mert a bűnösök megérdemlik, hanem mert Fia kiérdemelte. Az örök élet kegyelemből fakadó ajándék egy szerető Istentől azoknak, akik megbánják bűneiket, és bíznak az ő üdvözítésében.

Az örök élet ajándéka nem valamiféle mozdulatlan dolog; nem olyasmi, ami majd csak a testi halál bekövetkezésekor valósul meg. Az örök élet egy dinamikus kapcsolat, amelybe a hívő a Jézus Krisztusba vetett hit által lép be, és amelyet már itt és most átélhet. Jézus megígérte követőinek, hogy teljes életet élhetnek már itt a földön (Jn 10,10). Ez az örömteli, győzelmes élet akkor valósulhat meg, ha valaki mély kapcsolatban marad Istennel (15,4–6). A mennyben és majd az új földön élhető örök élet tehát annak a dinamikus és egyre növekvő kapcsolatnak a dicsőséges és elképzelhetetlenül ámulatba ejtő kiterjesztése, amelyet a hívő már itt a földön megtapasztalhat Istennel.

Jézus, tudom, hogy a bűneimmel semmi másra nem szolgáltam rá, csak a szenvedésre és a sötétségre. Köszönöm, hogy olyan békességgel és világossággal ajándékoztál meg, amelyet sosem tudtam volna kiérdemelni! Ámen.

A Biblia gyakran említi a világosságot Istennel kapcsolatban. Ez esetben Pál egy fontos igazságot szeretne közölni ezzel a képpel: Isten el van rejtve előlünk. Ez nem azért van, mert Isten a homályban rejtőzik, hanem inkább azért, mert az emberi szem túl gyenge ahhoz, hogy észlelje őt, olyan ragyogó világosságban lakozik. Ez a metaforikus kép feltárja a bűnös emberiség lelki valóságát. Ahelyett, hogy szoros kapcsolatban járhatnánk Istennel (1Móz 2,4–25), a bűn miatt a közelébe sem kerülhetünk (2Móz 33,20).

Hála Istennek, a történet nem itt ér véget. Jézus testet öltésével Isten világossága eljött a világba, hogy megláthassuk őt (Jn 12,46; 14,9). Amiatt, amit Jézus elvégzett értünk, képességet nyertünk arra, hogy valamennyit megláthassunk Isten világosságából (Zsolt 36,10). Ám miután megismerjük Istent Krisztus által, akkor sem ismerhetjük meg őt teljesen ebben az életben (1Kor 13,9–12). A keresztények alig várják azt a napot, amikor ez már nem így lesz. A Biblia azt tanítja, hogy eljön az az idő, amikor Isten mindent újjá tesz, és ismét színről színre együtt lakozik népével. A Biblia ezzel a nappal kapcsolatban is Isten világosságáról beszél, mert az fogja napként beragyogni az új Jeruzsálemet (Jel 21,23), és a hívők ennek a világosságnak a dicsőségében fognak élni örökké.

Jézus, köszönöm, hogy visszahoztad Isten világosságát a világba, hogy én is találkozhassak vele! Alig várom, hogy örökké sütkérezhessek ennek a világosságnak a teljességében! Ámen.

Ha Istenre gondolunk, annak mindig imádatra kell indítania bennünket. Isten azért nyilatkoztatta ki magát Igéjében, hogy az emberek megismerhessék és imádhassák őt. Ha Istenről beszélgetünk, mindig az legyen a végső célunk, hogy Istenre mutassunk az embereknek, és segítsünk nekik Istent szeretni! Elíhú beszéde Isten dicséretével ér véget. Rámutat, hogy egyetlen ember sem képes irányítani az időjárást, a vihart vagy a villámlást, Isten azonban igen. Isten feszítette ki az eget, és oda helyezi a felhőket, ahova csak akarja. Egy ember sem nézhet a napba úgy, hogy ne homályosodna el a látása néhány percre, Isten ragyogó fensége pedig a napnál is tündöklőbb. Ő magasztos. Dicsőséges. Óriási hatalma van, és rengeteg egyéb olyan jellemzője, amelyet fel sem lehet sorolni. Uralkodhatna zsarnokként az emberek fölött hatalommal és erővel, ő mégis úgy dönt, hogy szeretettel uralkodik.

Jézus ámulatot ébresztett azokban az emberekben, akikkel találkozott, mert alázattal gyakorolta hatalmát (Mt 9,8). Cselekedetei arra ösztönözték az embereket, hogy dicsérjék Istent (Lk 5,26). Úgy élt, hogy felismerték benne a nagy prófétát, az Istentől küldött segítőt (7,16). Jézus fenséges. Ő az az ajándék, akit soha nem vehetnek el tőlünk, és ez soha véget nem érő, imádó élethez vezet. „Azért mi, akik rendíthetetlen országot kaptunk, legyünk hálásak, és így szolgáljunk Istennek tetsző módon, kegyességgel és félelemmel.” (Zsid 12,28) 

Jézus, amikor a te közeledben vagyok, nem tudok mást tenni, csak imádni téged. Segíts más dolgok elé helyeznem a veled töltött időt ebben a nyüzsgő világban! Ámen.

E zsoltár felszólítja „a Hatalmasnak fiai[t]” (feltehetően az angyalokat), hogy ismerjék el és tanúsítsák Isten csodálatos voltát (Zsolt 29,1–2). Ez a stílus elterjedt volt a kánaániak körében, akik az égi lényeket úgy képzelték el, hogy az istenek tanácsa Baalt imádja. A zsoltáros valószínűleg azért alkalmazta ezt a formát, hogy felforgassa a pogány elgondolást, és elkülönítse az Urat minden más istentől. Az Úr, ahogyan ő kijelentette, méltó a dicséretre hatalma és fensége miatt, és nincs hozzá hasonló isten (29,4). Istennek dicsőséget adni azt jelenti, hogy gyönyörködünk tulajdonságaiban és tetteiben, csodáljuk őket, és egyetértünk a róla szóló igazságokkal. A zsoltáros itt az Úr hangjára összpontosít, és hét alkalommal használja e refrént, hogy teljessé tegye a képet Isten hatalmáról (29,3–9). Ezenfelül kihirdeti az Úr mindenhatóságát, amely egyedül rá jellemző, aki megalkotta az özönvizet, és aki a világ Királya (29,10). Ő az az Isten, aki egyedül képes erőt adni népének és megáldani őket békességgel (29,11); egy olyan Isten, aki mindenképpen méltó arra, hogy neki tulajdonítsák a dicsőséget.

Az Újszövetség hasonló képet tár elénk Jézusról, aki angyaloknak parancsol, és tisztességben, dicsőségben és hatalomban részesül (Mt 24,31; Jel 5,13). Jézusé lesz a végső dicsőség, amikor Isten jobbjára ül a mennyekben, „felül minden fejedelemségen, hatalmasságon, erőn, uraságon” (Ef 1,20–21). Jézusnak kiáltja ma a gyülekezet: „Dicsőség!” 

Jézus, szeretném, ha minden léptem, minden szavam, minden tettem, minden gondolatom, minden lélegzetem dicsőséget szerezne neked. Ámen.

A zenére vonatkozó legelső bibliai utalást az 1Mózes 4,21 versében találjuk, ahol Jubálról, Kain egyik utódjáról azt mondja a szöveg: „Ő volt az atyja minden lantosnak és síposnak.” Mire legközelebb olvasunk kifejezetten a zenéről Jákób és Lábán történetében, addigra már szervesen beépült a társasági és családi életbe (1Móz 31,27). A Szentírás utal arra, hogy Mózes, Mirjám és Józsué énekekkel és hangszerekkel állítottak emléket a nagy győzelmeknek, Isten közbelépéseinek (2Móz 15,1; 4Móz 21,17; Józs 6,4). A nők is aktívan részt vettek az ünnepi dicsőítésben, sok esetben vezették a táncot, az éneklést és a zenélést fontos események alkalmával (2Móz 15,20–21; Bír 5,1–3; 11,34; 1Sám 18,6). A zene annyira elválaszthatatlanul beépült a zsidó kultúrába, hogy amikor a szöveg konkrétan nem is említi, az olvasó akkor is joggal feltételezheti, hogy szinte minden jelentős eseményt zenével kísértek, a nyilvános és a magánéletben egyaránt. A szent sátor és a templom körül végzett istenimádat kijelölt részévé azonban csak Dávid király idején vált a zene (1Krón 15,22; 16,4; 25,1–3). Dávid, aki maga is ügyesen zenélt (1Sám 16,15–23), aktívan ösztönözte a nyilvános ünnepi dicsőítést, és részt is vett benne (1Krón 15,15–29; 16,1–6). Nagyon sok zsoltárt ő írt a Zsoltárok könyvében. Ezt a gazdag örökséget követve a modern kori hívők is jól teszik, ha elengedhetetlen eszköznek tekintik a zenét az Úr dicsőítésében, ünnepelve az ő tulajdonságait, és magasztalva őt, mint az egyetlen megbízható Királyt (Zsolt 33,4–5.8).

Jézus, vezess engem olyan énekekhez, amelyek segítenek jobban megismerni téged! Add, hogy jobban tudjalak imádni és dicsőíteni, és ösztönözz arra, hogy jobban szolgáljalak! Ámen.

A zsoltáros ragaszkodott Istenhez, és nagy szüksége volt rá; ebből formálódott ki személyes imádatának gyönyörű mintája. Közeledett Istenhez, magába szívta jóságát és erejét, amely választ jelentett szíve éhségére és szomjúságára (Zsolt 63,6). Egész éjszaka magában elmélkedett és emlékezett arról, hogy Isten az ő segítsége, védelmezője, pártfogója és gondviselője (63,7–9).

Jézus is ehhez hasonlóan gyakorolta a személyes imádkozást. Rendszeresen félrevonult, hogy kettesben legyen Istennel (Mk 1,35). A Szentháromság teológiai talányában a Fiú Isten vágyott arra, hogy időt töltsön az Atya Istennel a színfalak mögött. Reggel korán felkelt, hogy bensőséges pillanatokat tölthessen imádattal, hálaadással és az Atya akaratának való behódolással. Jézus ezzel példát mutatott arra, mennyire fontos személyesen is közeledni Istenhez – túl a közösségben megélt istentiszteleten. A személyes imádkozás, a bensőséges hálaadás és a másoktól elkülönülten végzett dicsőítés létfontosságú gyakorlat a keresztény életben.

Jézus, segíts, hogy fontosabbnak tartsam a személyes imádkozást más dolgoknál! Szeretnék időt tölteni veled kettesben, beszélni hozzád és hallgatni téged. Ámen.