Az embereket arra alkotta Isten, hogy reméljenek.Mindenki reménykedik valamiben vagy valakiben – legyen az egy személy, egy hely, egy dolog, egy státus vagy egy úti cél.Isten népének, az izraelitáknak Istenben kellett volna bízniuk, csakhogy ez sokszor nehezükre esett, és inkább idegen népekkel kötött szövetségektől vártak biztonságot.

Isten megígérte, hogy lerontja a szomszédos Egyiptomot, és akkor Júda nem tekint többé rá reménysége és segítsége forrásaként.Isten népe hajlott arra, hogy ne a megfelelő dologban reménykedjen és bizakodjon, és Isten ezt nagyon komolyan vette.Jézus megdorgálta azokat, akik Istenen kívül bármi másban bíztak – akár a vagyonban (Mt 6,19–21), vallási örökségükben (3,9) vagy vallásos tevékenységeikben (Mk 13,1–2).Ha bárki vagy bármi másba vetjük bizalmunkat Istenen kívül, az téves reménység.Ahogyan az izraelitáknak, Isten népének ma is meg kell tanulnia, hogy benne bízzon.

Jézus, azt látom, hogy sok barátom és szerettem ostobaságokba veti a bizodalmát. Segíts, hogy egyedül benned bízzak és reméljek – és másokat is erre vezessek! Ámen.

Hóseás könyvének a döbbenetes lezárásában Isten felkiáltójelet tesz népével, választottaival kapcsolatos szándéka után: úgy döntött, hogy megváltja őket arcátlan lázadásuk ellenére. Amikor Izráel visszatér Istenhez, ő nem fordul el tőlük, ahogyan megérdemelnék, hanem gyógyulást nyújt, otthont kínál nekik saját magánál, és engedi, hogy újra hozzá tartozzanak; benne meggyökerezhetnek, és gyümölcsözővé válhatnak gondoskodásának és irántuk tanúsított könyörületének köszönhetően. Ahelyett, hogy örökre kivágta volna őket, Isten csodaszép jövőt ajándékoz nekik.

Nincs is talán jobb párhuzam erre, mint az, amit Jeremiás próféta mondott, jóllehet több mint egy évszázaddal később. Ez is felfedi Isten szívét és népével kapcsolatos célját küszködésük közepette, és emlékezteti őket arra a reményre, amelyet egyedül ő adhat: „Mert én ismerem az én gondolataimat, amelyeket rólatok gondolok – így szól az Úr –; békességre és nem háborúságra gondolok, hogy jövőt és reménységet adjak nektek.” (Jer 29,11) Isten folyamatosan emlékeztette népét szeretetére próbáikban, biztosítva őket arról, hogy ha megtérnek, és őt keresik, visszavonja őket magához. Ez a legtökéletesebben Jézus által látható, aki maga „az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6). Jézus nyújtja a legjobb reménységet azoknak, akik benne bíznak: a vele tölthető örök élet reményét.

Jézus, köszönöm, hogy sosem mondasz le rólam! Köszönöm, hogy terved van az életemmel! Hadd legyen meg életemben a te akaratod, ettől a pillanattól fogva! Ámen.

Jóel megprófétálta, hogy Isten megítéli a többi népet azért, ahogyan népével bántak. Az Úr napján következik be ez a jövőbeli ítélet, ám az Úr megígérte, hogy azon a rettenetes napon menedék lesz népe számára. Isten ebben a szakaszban megígéri, hogy Istene lesz népének, és köztük él Jeruzsálemben. Mivel Isten jelen lesz népe között, a föld áldott lesz, gyümölcsöt terem, és biztonságban lesz az idegenek hódításától.

Ez az áldás arra a napra emlékezteti a hívőket, amelyre a Jel 22,1–2 verse is utal, amikor az új égen és új földön az élet folyója árad majd Isten trónjától, és életet hoz az egész városnak – az élet fájának is, amely folyton gyümölcsözni fog. Isten népe Jézus kereszten elvégzett műve miatt részesülhet ebben a csodás áldásban. Amikor Jézus meghalt a kereszten, magára vette mindazok bűnét, akik tőle várják az üdvösséget, és ő lett az az egyetlen út, amelyen keresztül Isten megbocsátja az emberek bűnét.

Jézus jelenti tehát a végső menedéket Isten népe számára. Nemcsak ellenségeiktől oltalmazza meg őket, hanem Isten haragját is magára vette értük. Ezért vált lehetségessé, hogy Isten az ő népe között lakjon. Így Isten gyermekei a bennük lakozó Szentlélek által a nagyszerű jövő reménységével élhetik életük minden napját, és várhatják, hogy megvalósuljon az örök áldás ígérete.

Jézus, köszönöm, hogy elhordoztad bűnöm terhét! Segíts szabadon élnem ettől a bűntehertől, és minden percemben tudatosítanom, milyen jövőt tettél lehetővé a számomra! Ámen.

Akiknek Pál a thesszalonikai gyülekezet tagjaiként írt, Jézus új követői voltak. Sok kérdéssel és kihívással szembesültek, miközben súlyos üldözés érte őket a zsidók részéről. Természetesnek tűnik tehát, hogy Pál reménységgel tölti meg hozzájuk írt első levelének minden egyes fejezetét. A könyv nagy része úgy ábrázolja Jézust, mint az üdvösség reménységét – mind ebben az életben, mind akkor, amikor majd visszatér a földre. Ez az üzenet különösen létfontosságú volt ennek a hallgatóságnak, hiszen az evangélium eredetileg nagy szenvedés és szorongattatás közepette jutott el hozzájuk (1Thessz 1,6).

Pál arra biztatja a thesszalonikaiakat, hogy reménykedjenek, avagy „várják” Jézust, aki megszabadítja őket az eljövendő haragtól (1,10). Ez a „várakozás” azt sugallja, hogy örömmel, buzgón várják az Úr visszajövetelét, reménykedésük pedig bizakodó várakozás, nem csupán ábrándozás. Akik hisznek Krisztusban, és őt követik, azok bizakodva élhetnek, akármilyen is a jelenlegi helyzetük, és egészen biztosan örömmel töltheti el őket Jézus második eljövetelének a várása.

Jézus, segíts bizakodva, türelmesen és örömmel várnom visszajöveteledet! Segíts, hogy mindennap egyre jobban bízzak benned és tudjam, hogy a te időzítésed tökéletes! Ámen.

Az ókorra jellemző agrártársadalmakban a betakarítás olyan kulturális esemény volt, amely központi helyet foglalt el a nép nagy részének az életében. Izráel évente háromszor ült ünnepet (első zsengék, hetek, lombsátrak ünnepe); ezek mindegyike valamilyen aratáshoz kapcsolódott. Isten népének az ünnepei alkalmával a bőséges aratás arról biztosította az embereket, hogy Isten velük van, és gondjukat viseli.

Sajnos a száműzetésből Júdába visszatérők fontosabbnak tartották saját házuk építését Isten templomának az újjáépítésénél (Hag 1,2–4). Isten erre válaszul aszállyal fenyítette népét (1,11). Bár sokat vetettek, keveset takarítottak be (1,6). Miután részesültek a szűkös aratás fenyítésében, és meghallották Haggeus üzenetét, elkezdték újjáépíteni a templomot.

A keresztények ma is egyfajta védelemként tapasztalják meg Isten fenyítését; arra emlékezteti őket, hogy szerető Atyjuk van (Zsid 12,5–10). Az ilyen fenyítés „az igazság békességes gyümölcsével fizet” a hívőknek (12,11). Jézus az aratás képével tanított különböző lelki igazságokat küldetéséről. Azokat, akiknek szükségük volt rá, hogy meghallják az evangéliumot, érett gabonamezőhöz hasonlította, és tanítványait arra biztatta, hogy kérjenek még munkásokat az aratásba (Mt 9,35–38). Haggeus idejében Isten kész volt bőséges aratással megáldani népét, amint előtérbe helyezik a templom felépítését.

Jézus halálával többé már nem volt szükség a templomra az üdvösség csatornájaként (Mk 15,38). Ma a hívők azzal vesznek részt az egyház építésében, hogy megosztják a Jézusról szóló örömhírt a körülöttük élőkkel. Az egyház, amelyet Jézus épít – nem úgy, mint a templom Haggeus idején –, leronthatatlan lesz, és Isten országának élő jeleként szolgál Krisztus visszatéréséig (Mt 16,18).

Jézus, segíts, hogy élő kő legyek egyházadban! Használj gyülekezeted növelésére, hogy ebben is megdicsőülhess! Ámen.

Ma a „Krisztus” elnevezés természetes módon kapcsolódik Jézus nevéhez. Az evangéliumok megírásának idején azonban ritkán, megfontoltan használták az emberek a „Krisztus” szót, a héber „messiás” görög megfelelőjét, amely szó szerint azt jelenti: „felkent”. Az Ószövetségben háromféle embert kentek fel: a prófétákat (1Kir 19,16), a papokat (2Móz 28,41) és a királyokat (1Sám 16,13). Az Újszövetségben Jézus Isten mindenek felett álló Felkentje, akit Isten jelölt ki arra, hogy a legfőbb próféta, pap és király legyen (Mt 27,11; Zsid 6,20; vö. Ézs 61,1). A farizeusok és a vallási vezetők akkoriban halállal büntethető istenkáromlásnak tekintették ezt a kijelentést. A „Krisztus” szót mégis négyszázhetven alkalommal használja Jézusra az Újszövetség. Amikor egy szerző a „Krisztus” szót említette bárhol az Újszövetségben, tisztában volt azzal, mivel jár ennek a szónak a használata – hogy mit jelent ez számára szerzőként, és mit mond el a Megváltójáról.

Jézus, te vagy a Krisztus, a Messiás, a Felkent, akit az emberiség megmentőjeként várt. Próféta, pap és király vagy egy személyben, és én egész lényemmel imádlak. Ámen.

Az „Üdvözítő”, a „Krisztus” és az „Úr” hármas megnevezés találóan jellemzi Jézus megmentő munkáját. Az 1,47 vers Istent nevezi Megtartónak, itt pedig Jézusra vonatkozik ugyanez a megnevezés. Ugyanis az „Üdvözítőnek” fordított szó magában foglalja a „szabadító, védelmező, megtartó” jelentést is (lásd Lk 1,47). A „Krisztus” – héberül „Messiás” – cím „felkentet” jelent; Jézus királyi rangjára utal: ő az, akit régen megígértek és vártak. Az „úr” az uralkodók titulusa. Az „Úr” szó használata szerte az Újszövetségben azért is jelentős, mert az Isten szövetségi neve iránti tiszteletből e szó görög megfelelője szerepelt a Jahve helyett az Ószövetség görög fordításában.

Péter az ApCsel 2,30–36 szakaszában fejtette ki e szavak jelentését, ahol úgy beszél Jézusról, mint aki egy trónon ül, és Isten jobbján, vele együtt uralkodva osztogatja az üdvösség ajándékát. Péter ezáltal összekapcsolta Jézust Istennek a Dávid örök királyságára vonatkozó ígéretével. Ha csak jó embernek vagy nagy tanítónak nevezzük Jézust, azzal mérhetetlenül kisebbítjük a valóságot. Jézus azért jött, hogy megmentse az embereket a bűnükből, ahogyan megígérte. Eljött, hogy szolgáljon, szenvedjen és meghaljon, feltámadjon, és örökre uralkodjon Úrként. Így valósult meg Isten nagy terve, amelyet A zsidókhoz írt levél szerzője „ilyen nagy üdvösség[nek]” nevez (Zsid 2,3).

Jézus, saját magamat sosem lettem volna képes megmenteni. Te vagy az én királyi szabadítóm, és azt akarom, hogy az életem Ura is legyél. Ámen.

Jézus bűn fölötti hatalmát már szolgálata elején megkérdőjelezték. Miután szemtanúja volt, mekkora hittel rendelkeztek azok az emberek, akik rendkívüli erőfeszítéssel hozták elé béna barátjukat gyógyulásért, Jézus így szólt: „Ember, megbocsáttattak a bűneid.” (Lk 5,20) A farizeusok és a törvénytudók tisztában voltak azzal, hogy csak Isten bocsáthatja meg a bűnöket – és mivel nem hitték, hogy Jézus valóban Isten, istenkáromlással vádolták. Jézus feltámadása után nem maradt többé hely a megkérdőjelezésnek vagy kételkedésnek. A halál legyőzésével Jézus bebizonyította, hogy nem csupán színlelt, és nem is volt istenkáromló, hanem ő valóban Isten Fia. Ez a halál fölött aratott győzelem jelezte, hogy isteni hatalma van a bűnök megbocsátására.

Lukács összekapcsolja az életet megváltoztató, bűnt legyőző evangélium hirdetését Krisztus feltámadásával. A megtérés és a bűnbocsánat örömhíre, amelyet a tanítványok elkezdtek hirdetni, miután Jézus felment a mennybe, a Szentlélek pedig eljött erővel, ebben az alapvető igazságban gyökerezik: Krisztus Isten szentírásbeli ígéreteinek a betöltéseként szenvedett és halt meg, majd támadt fel a harmadik napon. A halál vereséget szenvedett; a bűn hatalma megtört. A bűnbocsánat most már elérhető mindazok számára, akik hisznek Jézus hatalmas nevében.

Jézus, te Isten vagy, és van hatalmad megbocsátani a bűnöket. Köszönöm, hogy az enyéimet is megbocsátottad! Dicsérem hatalmas nevedet! Ámen.

A hit arról szól, hogy bízunk Jézusban a hétköznapi körülményektől függetlenül. Pált és Szilászt megverték, levetkőztették és börtönbe vetették Jézus követéséért (ApCsel 16,22–23), ám hitük valódi próbáját az jelentette, hogyan reagálnak a bebörtönzésre. Nem jogi lépéseket fontolgattak, és nem kezdtek el zúgolódni; nem kérdőjelezték meg Isten tervét. Inkább úgy döntöttek, hogy imádkoznak és énekelnek (16,25). A többi fogoly bizonyára különösnek találta ezt a cselekvést és viszonyulást – ahogyan a börtönőr is! 

Hogy megmutassa dicsőségét Pál és Szilász helyzetén keresztül, Isten földrengést küldött, és felrázta a dolgokat. A börtönőr azt hitte, a foglyok elmenekültek; kétségbeesésében már véget akart vetni az életének, mert tudta: halálra fogják ítélni, ha szolgálata alatt megszöknek a foglyok. Pál és Szilász azonban nem a saját javukat keresték; ott maradtak a börtönben, és hirdették az igét a börtönőrnek. Az őr igencsak elképedhetett, amikor látta, hogy ez a két fogoly ilyen szelídséggel reagál az ő kegyetlenségére.

A börtönőr feltette azt, ami „a nagybetűs kérdés” azok számára, akik látták Istent és Isten gyermekeit munkálkodni: „…mit kell tennem, hogy üdvözüljek?” (16,30) A válasz egyszerű, mert egyértelmű az üzenet: „Higgy az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözülsz…” (16,31) Pál zseniális teológus volt, de azt is tudta, hogy Jézus üzenete gyönyörűségesen egyszerű, és kész volt érthetően megosztani, amint alkalom nyílt rá, és nyitottságot tapasztalt.

Jézus, köszönöm, hogy ilyen egyszerűvé tetted az üdvösség elnyerését, és így bárki részesülhet benne, például én is! Ámen.

Jézus személyes Megváltó. Azért jött, hogy megmentse a világot, és ezt úgy viszi véghez, hogy egyenként megmenti azokat, akik bíznak benne. Ő nem egy távoli, kozmikus istenség, akinek fogalma sincs arról, mi zajlik ebben a világban. Nagyon is tisztában van életünk minden részletével, és törődik vele.

Pálnak oda kellett állnia a korabeli zsidó vallási vezetők bírósága elé. Majdnem zendülés tört ki, és Pál szenvedte el a következményeket. A vezetők meg akarták ölni Pált az általa hirdetett üzenet miatt. Ebben a rendkívül nehéz helyzetben Jézus személyesen jelent meg, hogy gondoskodjon apostoláról. Élő Megváltónk testben megjelent Pálnak, és átadta neki következő megbízását.

Ahogyan Pál a rómaiaknak írt levelében fogalmazott (Róm 8,38–39), semmi sem szakíthatta őt el Jézustól. Nehéz helyzetbe került, de Jézus tudott erről, és úgy döntött, hogy személyesen keresi fel. Nem fordul elő ilyesmi túl gyakran, de azért valóságos. Jézus ma is tud mindenkiről külön-külön, és törődik velünk. Ő a világmindenség nagy Istene, aki közel jött, hogy egyenként szeressen bennünket, embereket.

Jézus, köszönöm, hogy nevemen szólítottál! Köszönöm, hogy személyesen ismersz, és lehetővé tetted, hogy én is megismerjelek! Szeretlek! Ámen.

Az üdvösség: csoda. A Szentírás sivár képet tár elénk az emberiség lelkének az állapotáról. Nemcsak az a gond, hogy rosszak az emberek, hanem az is, hogy lelkileg halottak. Mindenkinek fel kell támadnia lelkében ahhoz, hogy megismerhesse Istent, és érte élhessen. A jó hír az, hogy Jézus Krisztus meg tudja adni a lelki feltámadást.

A Bibliában a körülmetélés általában arra a szokásra utal, hogy a fiúgyermekek előbőrét lemetszették nyolc nappal a születésük után, ezzel jelezve, hogy a gyermek bekerült az ószövetségi hitközösségbe. Pál erre a jól ismert képre épített, amikor így írt: „Benne vagytok körülmetélve is, kéz nélküli körülmetéléssel, levetve a bűn testét Krisztus körülmetélésében.” (Kol 2,11) Ez az Ez 36,26 versében olvasható isteni ígéretet visszhangozza: „Új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek. Elveszem testetekből a kőszívet, és hússzívet adok nektek.” Az emberek ma csak azért tapasztalhatják meg az életet, a jövőben pedig testük feltámadását, mert Jézus meghalt és feltámadt. Bárki átélheti a lelki feltámadást, ha Jézus Krisztusba veti a hitét. Jézus nem csupán segít az embereknek, hogy jobbak legyenek; új életre támasztja fel őket a lelki halálból. Az üdvösség egyedül Isten kezében van. Az emberek semmi olyasmit nem tehetnek, amivel kivívhatnák Isten tetszését és jóváhagyását. Nincs olyan szertartás, sem régi, sem új, amely helyettesíthetné Isten kegyelmének a munkáját az emberiség megváltásában.

Jézus, én lelkileg halott voltam; te keltetted életre a lelkemet. Köszönöm neked ezt a csodát! Köszönöm, hogy új lelket és új szívet adtál! Ámen.

A 141. zsoltárban a zsoltáros arra kéri Istent, hogy hallgassa meg hangját, és fogadja „illatáldozatként” imádságát. Ma a hívők azzal a bizonyossággal imádkozhatnak, hogy Isten meghallgatja imáikat. A Zsid 7,25 verse azt mondja: Jézus „mindenkor él, hogy közbenjárjon értük”. Jézus szolgál közbenjáróként a hívők és Isten között, illetve ő fogadja, majd mutatja be Isten előtt a hívők kéréseit. Az 1Jn 2,1 verse hozzáteszi: „…van szószólónk az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus…” Míg a zsoltáros könyörgött Istennek, hogy hallgassa meg és fogadja el imáit, ma a hívők abban a biztos tudatban imádkozhatnak, hogy Jézus viszi oda imáikat Istenhez. Kétség sem fér hozzá, hogy Isten meghallgatja követőinek az imáit. Jézus lehetővé tette, hogy a hívők „imádságban és könyörgésben mindenkor” Isten elé hozhassák kéréseiket (Fil 4,6). A hívők imádságai jó illatú áldozatként szállnak fel Istenhez, aki meghallgatja őket.

Jézus, köszönöm, hogy kéréseimet odaviszed az Atyához, így imádságaim jó illatú áldozatként juthatnak elé! Ámen.