Gedeon próbára tette Istent. Azzal, hogy kitette azt a fürt gyapjút a földre, mintegy a saját kezébe vette az irányítást, és elárulta, hogy nem bízik igazán Istenben. Isten egyszer már megmondta neki, hogy ő maga fog megküzdeni népéért. Amit Gedeon tett, az azt bizonyította, hogy nem akart pusztán Isten szavának hinni. Ezzel a kézzelfogható jellel, a nedves gyapjúfürttel Isten hűségét akarta ellenőrizni, azt, hogy mennyire lehet bízni a szavában, amelyet az általa kiválasztott vezetőnek adott.

Sokkal komolyabb kihívással kellett szembenéznie Jézusnak földi szolgálata kezdetén, amikor az Isten szavában való bizalma tétetett próbára (Mt 4,1–11). A Sátán azzal kísértette, hogy Isten tervét megkerülve vegye a saját kezébe a dolgokat. Először, miután Jézus negyven napig böjtölt, azt mondta neki, hogy változtassa a köveket kenyérré. Az a Jézus, aki nem sokkal később alig néhány halat és kenyeret úgy megsokasított, hogy egy hatalmas tömeget jóllakatott vele, kétségtelenül képes volt arra is, hogy egy követ kenyérré változtasson. De ezzel megbukott volna az abba vetett bizalmat illetően, hogy az Atya Isten majd gondoskodik róla a megfelelő időben és módon. Másodszor azzal kísértette a Sátán Jézust, hogy vesse le magát a templom legmagasabb pontjáról, és még idézte is az Igéből, hogy angyalok fognak vigyázni rá, nehogy baja essen. Ez a kísértés megint csak megkerülte volna azt az utat, amelyet Isten Jézus életére, halálára és győzelmes feltámadására vonatkozóan eltervezett. Harmadszor pedig arra próbálta rávenni a világmindenség Királyát, hogy Isten szavát megkérdőjelezve a maga módján szerezze meg a hatalmat és a dicsőséget.

Jézus minden egyes ponton visszautasította azt a kísértést, hogy kételkedjen Isten szavában és hűségében. Ehelyett Isten hatalmában és ígéreteiben bízott, nemet mondott a Sátánnak, és azzal a bizonyossággal haladt tovább, hogy Isten gondoskodik róla. Jézus egész földi szolgálata során a vallási vezetők folyamatosan igyekeztek próbára tenni őt, hogy hiteltelenné tegyék azt az állítását, hogy ő Isten Fia (16,1; Mk 10,2). Jézus ellenállt követeléseiknek, és jelezte, hogy nyilvánosan elmondott szavai és végbevitt tettei bőségesen bizonyítják, hogy ki is ő.

Isten népének a hite ma is Isten Igéjének és számtalanszor bebizonyított hűségének az erős alapján áll. Az élet nehézségeivel szembesülve ebben az elromlott világban, az egyháznak nincs szüksége arra, hogy a Gedeonéhoz hasonló tesztekkel tegye próbára Istent. Történjék bármi, Isten népe Jézus útját követve mindenestül az ő Igéjére és hűségére támaszkodhat. 

Jézus, nem akarok úgy kételkedni, mint Gedeon. Segíts, hogy mindig a szavadon fogjalak, mert tudom, hogy a te szavad soha nem semmisül meg! Köszönöm csodatévő erődet és tökéletes időzítésedet! Ámen.

Ataljá, akinek a neve azt jelenti: „az Úr felmagasztaltatott”, nem élt nevéhez méltón. A nemzet hanyatlása közben ő sok korábbi pogány vezető gyilkos példáját követte. Amikor fia (Ahazjá király) meghalt, Ataljá meggyilkoltatta az összes megmaradt királyi leszármazottat, és saját maga foglalta el a trónt. Egy örökös azonban megmenekült: a gyermek Jóás, Ataljá unokája, Ahazjá fia. Jóseba, Ahazjá féltestvére a főpap feleségeként tökéletes helyzetben volt ahhoz, hogy megmentse és elrejtse Jóást. Ataljá talán nem is tudott Jóás létezéséről, ezért is élhette túl a gyermek a vérengzést. Az Úr oltalmazta Jóást, gondoskodva arról, hogy ő örökölje a Dávidnak tett isteni ígéreteket. Isten szövetséges hűségének köszönhetően Dávid királyi vérvonala ismét fennmaradt minden emberi mesterkedés ellenére (2Sám 7,16).

Isten ugyanígy megoltalmazta a gyermek Jézust is Heródes király gyilkos kezétől, és lehetővé tette, hogy Jézus örökre megszilárdítsa Dávid trónját (Mt 2,13–20). A Biblia teljes története bizonyság arról, hogy Isten hűségesen betölti ígéreteit és megalapozza uralmát.

Jézus, talán nem mindig látom, hogyan illeszkednek össze a kirakós darabkái, de segíts mindig hinnem abban, hogy össze fognak illeszkedni! Köszönöm tökéletes akaratodat! Ámen.

Egyértelmű, kiket szólít meg ez a zsoltár: Ábrahámnak, az ő szolgájának az utódait és Jákóbnak, az ő választottjának a fiait (Zsolt 105,6). Isten népének kellett meghallania és megfogadnia ezeket a szavakat.

Úgy tűnt, Izráel népe lelki emlékezetkieséstől szenved. A zsoltáros ezért a következő negyven versben elsorolja Isten hűséges tetteit Ábrahámtól kezdve. Izráel Istene nem hagyta senkinek, hogy elnyomja népét (105,14–15).Az Úr szava beteljesedett József felemelkedésével (105,17–22). Az Úr megszaporította népét, ellenségeiknél is jobban megsokasította őket (105,24). Amikor rabigát vetettek rájuk, Isten elküldte Mózest (105,26).

A zsoltáros különböző neveket sorol fel, de Isten emelkedik ki főszereplőként. Isten volt az, aki hatalmasan megszabadította őket a fáraótól (105,27–38). Bár ez a zsoltár csupán Izráel történetének a legfontosabb mozzanatait emeli ki, a lényeg kiviláglik: semmi nem hiúsult meg abból, amit Isten eltervezett.

A zsoltáros Ábrahámmal kezdte. Jézus azonban egyértelműen kijelentette János evangéliumában: „…mielőtt Ábrahám lett, én vagyok!” (Jn 8,58) Az, akiben Isten hűsége összpontosult, nem csupán Izráel ősatyját előzte meg; Isten valamennyi ígérete őbenne találja meg végső soron „igenjét” (2Kor 1,20). Isten megemlékezik szövetségéről; Isten népe megemlékezik az ő csodáiról (Zsolt 105,5–11).

Jézus, sosem szeretnék lelki amnéziában szenvedni. Add, hogy mindig emlékezzek mindenre, amit értem tettél, és amit ígéreted szerint tenni fogsz! Ámen.

Pál ugyanúgy tisztában volt a szenvedés tényével, mint bárki más. Olyan komoly bajok érték, hogy már az élete felől is kétségben volt (2Kor 1,8). Ám felismerte, hogy ahogyan a hívők osztoznak Krisztus szenvedéseiben, a vigasztalásuk is bőséges Krisztus által (1,5). Ebben a tudatban képes volt örülni a szenvedéseinek, és arra bátorította a korinthusi hívőket, hogy ők is így tegyenek. Pál ezenkívül azt is felismerte, hogy Krisztus azért vigasztalja a hívőket szenvedéseikben, hogy aztán ők is vigaszt nyújthassanak másoknak. Pál saját szenvedését alkalomnak használta arra, hogy áldás legyen a körülötte levőknek. Még amikor úgy tűnt, minden elveszett, az apostol akkor is tudta: szenvedésének célja az, hogy megtanuljon kevésbé támaszkodni saját magára, és sokkal jobban Istenre. Miután a múltban már látta, hogyan munkálkodott Krisztus a próbatételeiben, Pál még inkább bízott abban, hogy Isten továbbra is megszabadítja őt, hogy így tovább szolgálhassa az újonnan alakult egyház ügyét.

Pálhoz hasonlóan a mai hívők is tekinthetik küzdelmeiket és szenvedésüket arra alkalmas lehetőségnek, hogy áldássá váljanak a körülöttük levők számára. Ahogyan Pált nem hagyta el Jézus, ma is hű marad övéihez minden helyzetben.

Jézus, köszönöm neked a növekedési fájdalmakat, amelyeket mostanában megtapasztaltam! Kérlek, használj fel engem és a múltam tapasztalatait arra, hogy segíthessek másoknak! Ámen.

A megszentelődés egyszerűen az a folyamat, melynek során egyre hasonlóbbá válunk Istenhez. A hívők egyre jobban hasonlítanak Istenre a szentségben, hálából azért, amit az életükben tett. A görög eredetiben a magyarra „megszentelődésnek” fordított szó azt jelenti, hogy „félretéve”, „elkülönítve” Isten különleges terve számára. Pál arra biztatta a thesszalonikai új hívőket, hogy ilyen életet éljenek. Rámutatott: Isten akarata az, hogy Jézussal járjanak, és így Istennek tetsző legyen az életük (1Thessz 4,1.3). Elmondta, hogy a szent élet nagyon gyakorlatias, és hogy Isten rendelkezéseinek az elvetése következményekkel jár (4,8). Isten arra hívta övéit, hogy hétköznapi döntéseik meghozatalához egészen más szemüveget használjanak: az evangélium igazságának szemüvegét.

Amikor valaki hinni kezd Krisztusban, egyszer s mindenkorra megszentelődött, „szentté lett” Jézus Krisztus áldozata által (Zsid 10,10). A bűn teljesen eltöröltetik, a halál vereséget szenved, és elérhetővé válik az örök élet. Ez a jó hír! Ugyanakkor elindul egy életen át tartó folyamat a hívő életében, melynek során megtisztul, és egyre hasonlóbbá válik Istenhez a Szentlélek ereje által (1Thessz 4,8). Pál ezt visszhangozza, amikor kijelenti, hogy Isten „mindenestül” megszenteli a thesszalonikaiakat, és megőrzi őket „feddhetetlenül a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelére” (5,23).

Jézus mai követői is megragadhatják ezt az ígéretet, mert „[h]ű az, aki elhívott titeket, és ő meg is cselekszi azt” (5,24).

Jézus, köszönöm, hogy munkálkodsz a szívemben és az életemben. Kérlek, továbbra is szentelj meg a veled való találkozásig a mennyben! Ámen.

Az emberek megszakították azt a kapcsolatot Istennel, amelyet ő hozott létre. A Teremtőt és teremtményét valamikor életet adó kapcsolat kötötte össze; az emberiség ezt szakította el azzal, hogy vétkezett Teremtője ellen. Attól fogva az élet tele van fájdalommal és csalódottsággal, mert nem áramlik rajta keresztül Isten életet adó hatalma.Isten azonban túlságosan szereti az embereket ahhoz, hogy így hagyja őket, ezért egy sor ígéretet tett, hogy kihozza őket ebből a helyzetből.

A Biblia beszél arról, hogy Isten „új szövetséget” köt övéivel. Ez a szövetség nem azon múlik, hogy az emberek képesek-e betartani úgy, hogy szeretik Istent, és hűségesek iránta. Ez a szövetség Istenen múlik. Isten megígéri, hogy segít népének betartani a törvényét (Jer 31,31–34). Azt is megígéri, hogy kihozza övéit a halálból az életre, és örökre gondjukat viseli (Ez 37,24–26). A zsidókhoz írt levél szerzője kijelentette, hogy Isten Jézus által vitte véghez és teljesítette be ezt a szövetséget. Jézus, a nagy főpap áldozata felülír minden ószövetségi szertartást. Jézus tehát betöltötte az ószövetségi törvényeket. Betöltötte a szövetség feltételeit, mert ő lett az a pap, aki gondoskodik a szövetség betartásáról. Ő az a pap, aki beviszi népét Isten jelenlétébe (Zsid 10,19).

Jézus, köszönöm az új szövetséget! Köszönöm, hogy kihoztál a halálból az életre! Ámen.

Salamon ugyanúgy zárja a Prédikátor könyvét, ahogyan kezdte: „Felette nagy hiábavalóság – mondja a prédikátor –, minden hiábavalóság!” De ehhez hozzáad egy nagyon fontos megjegyzést a könyv végén. Különbséget tesz a puszta emberi test és az emberi lélek között, s azt mondja, hogy az előbbi a porba tér vissza, utóbbi pedig Istenhez. Salamon ezen állítása, miszerint a test visszatér a földbe, azt visszhangozza, amit már Mózes első könyvében olvashattunk: a teremtmények halandók. Az örökkévaló, élő Istentől eltérően az ember élete ajándék, amelyet Isten lehelete ad és tart fenn (1Móz 2,7). Minden emberi élet úgy végzi, hogy a testet eltemetjük, és visszatér a porba, amelyből vétetett. 

Ha a történet tényleg a sírban oszladozó testtel ér véget, akkor az élet valóban értelmetlen. De Salamon megerősíti, hogy Isten valamiképpen megőrzi és megtartja az emberi életet a síron túl is. Bár minden ember teste visszatér a porba a halál után, a lélek megtér Istenhez, aki adta (Préd 12,9). Az emberi test sokkal több, mint csupán hús, vér és csontok. 

Mózes első könyve leírja, hogy Isten a porból formálta meg az embert, de ez az ember csak akkor lett élő lénnyé, amikor Isten „élet leheletét lehelte az orrába” (1Móz 2,7). Isten lehelete minden egyes emberben ott van. Erre utal Salamon, amikor azt mondja, hogy a lélek visszatér Istenhez. Megértette, hogy Isten az élet ajándékát valahogyan a testi halálon túlra is kiterjeszti. 

Az Újszövetség megerősíti, hogy nem a halál a végszó, sőt ennél tovább is megy. Jézus azt mondta a tanítványainak, hogy ne attól féljenek, aki csak a testet ölheti meg, hanem attól, aki a testet és a lelket is megölheti. Isten az egyetlen, akinek az emberi lélek fölött hatalma van, és az ő végső ítélete a bűnös világ minden igazságtalanságát helyre teszi (Mt 10,28; Jel 21,1–8). Minden lélek végtelenül értékes (Mt 16,26), és a hívőknek teljes lelküket Istennek kell odaszánniuk (22,37). Végső soron a Krisztusban található reménység adja meg az igazi választ a Salamon által a Prédikátor könyvében fölvetett aggasztó kérdésekre. Salamon abban talált némi vigasztalást, hogy a lélek visszatér Istenhez. De Isten ma élő népe már tudja, hogy a menny reménysége mindent átformál: „Mert meghaltatok, és a ti életetek Krisztussal együtt el van rejtve Istenben. Amikor Krisztus, a mi életünk megjelenik, akkor majd vele együtt ti is megjelentek dicsőségben.” (Kol 3,3–4) 

Jézus, olyan emberek vesznek körül, akik úgy gondolják, hogy hiábavaló az élet. Köszönöm, hogy engem megmentettél ebből a reménytelenségből! Kérlek, adj nekem erőt és bölcsességet, hogy segíteni tudjak azoknak, akik még mindig ennek a gondolkodásnak a rabjai! Ámen.

Az Énekek éneke két szerelmes ember kapcsolatát mutatja be, de többet kínál, mint pusztán egy bizonyos kapcsolat konkrét leírását. A könyv vége felé a szerző igen erőteljes képpel festi le a férj és a feleség közötti szeretet lényegét és természetét. A szeretet nem holmi felszínes természetű dolog, hanem olyan erős kötelék, amely két személyt szorosan összefűz. 

„…erős a szeretet, mint a halál” – ezt semmi nem mutatja jobban, mint Jézus és az ő mérhetetlen nagy kegyelemből véghez vitt tette. Annyira szereti az embert, hogy vállalta érte az igazságtalan halált is. Salamon menyasszonya túláradó erőként és elszakíthatatlan kötelékként érzékelte a földi szeretetet, Jézus pedig úgy adta meg a szeretet definícióját, hogy olyan emberekért áldozta föl az életét, akik nem érdemelték meg (Róm 5,6–8). 

Az az esküvői szertartások alkalmával kimondott fogadalom, hogy „míg a halál tőle el nem választ”, tulajdonképpen más szavakkal fogalmazza meg azt, hogy „erős a szeretet, mint a halál”. Ez a fogadalom egész életre szóló elköteleződést jelent a házastársunk iránt, és nem szabad könnyelműen venni. Jézus azt mondta, hogy nincs nagyobb szeretet annál, mint amikor az ember az életét áldozza a barátaiért, és ő maga meg is mutatta ezt a szeretetet (Jn 15,13). 

Ugyanúgy, ahogyan a házasság mély és maradandó elköteleződéssel veszi kezdetét, az Istennel való kapcsolat is azt jelenti, hogy az ember egy egész életre mindenestül elköteleződik Jézus mellett. Semmi nem választhatja el a hívő embert Isten erős szeretetétől (Róm 8,37–39). Azok, akik hisznek Jézusban, belekapaszkodnak abba az ígéretbe, hogy a szeretet a fizikai halálon túl is megmarad, mert bennük él az örök élet reménysége. 

Jézus, köszönöm szeretetedet, amely a halálnál is erősebb! Segíts, hogy azokat, akiket az életembe helyeztél, azzal a szeretettel tudjam szeretni, amelyet nekem mutattál! Ámen.

Amikor a Méd–Perzsa Birodalom megdöntötte a Babiloni Birodalmat, és Dárius lett a király, Dániel – aki Babilon vereséget szenvedett királya, Nebukadneccar alatt szolgált – magas rangra emelkedett, és a többi hivatalnok irigykedni kezdett rá. Jól ismert, hogy ármánykodással próbálták erősíteni a király énképét, és tőrbe csalni Dánielt – de azt is tudjuk, milyen sorsra jutottak, amikor Isten közbelépett, és megmentette Dánielt az oroszlánoktól.

Ez az epizód Jézusra mutat.Dánielhez hasonlóan Jézust is igazságtalanul ítélték el ellenségei. Poncius Pilátus, a pogány uralkodó, noha tudta, hogy Jézus ártatlan, beleegyezett, hogy a halálba küldje. Verembe – sírba – helyezték, és elé hengerítettek egy lepecsételt követ. Mindketten győzelmesen kerültek ki a veremből; Dániel azonban nem élte át a halált, míg Jézus igen. Dániel nem saját erejéből győzte le a halált, Jézus viszont igen. Dániel és Jézus mindketten hűek maradtak Istenhez, Jézus pedig legyőzte a halált, hogy minden hívő diadalmaskodhasson általa a bűn és a halál fölött.

Jézus, köszönöm neked Dániel példáját! Add, hogy hűséges, erős és bátor legyek a kedvedért, akár halálig is! Tudom, hogy amikor meghalok, te ott vársz rám a túloldalon. Ámen.

Azt mondják, aki nem tanul a múltból, az arra ítéli magát, hogy megismételje. Ha ezt újraértelmezzük az üdvtörténet fényében, elmondhatjuk, hogy azok a hívők, akik nem értik meg, honnan jöttek, nem fogják megérteni azt sem, honnan jött az emberiség, illetve hol vannak, és merre tartanak ők maguk Krisztus követőiként. 

Pál segít olvasóinak meglátni Ádám bűnének a nyomasztó következményét. Amikor a Róm 5,12 versében szereplő „egy ember” engedetlenné vált Isten kifejezett parancsa iránt, bejött a világba a bűn és a halál. Ádám képviselte az egész jövőbeli emberiséget. Sok tekintetben ő volt az emberiség legelső és legjobb reménysége: soha nem volt sem előtte, sem utána az övénél idillibb helyzet, hiszen tökéletes, zavartalan közösségben lehetett Istennel – mégis elbukott. Azzal, hogy Ádám a bűnt választotta, fajának minden tagja örökölte a következményeket, vagyis azóta mindenki velejéig bűnös természettel születik. Minden ember beleszületik a bűnbe; mindenkit az engedetlenség édeni átka sújt. Bármelyik szülő tanúskodhat arról, hogy az önzésre nem kell tanítani a kisgyermekeket; természetes hajlamuk van rá. 

Jézus Krisztus azonban az új és utolsó Ádám. Ádám a lehető legjobb körülmények között, az Édenkertben szembesült a kísértéssel; Jézus Krisztus egy másik kertben a lehető legrosszabb helyzetben szenvedett kísértést. Ádám engedett önző gőgjének és ama vágyának, hogy Istenhez hasonlóvá váljon. Jézus ellenállt a kísértésnek, és alávetette magát Isten akaratának. „Amint tehát egynek a bűnesete által minden emberre elhatott a kárhozat, úgy egynek az igazsága által minden emberre elhat az élet megigazítása.” (5,18) Ám még ennél is többről van szó. 

Ahogyan Pál írta, noha a kárhoztatást és elidegenedést hozó engedetlenség színtiszta gonoszság volt, Jézus munkája több jót végzett el. Jézus a kereszten legyőzte a bűnt és a halált, és így be tudja vinni Isten fiait és leányait a dicsőségbe. Ahol Ádám kudarcot vallott, ott Jézus győzelmet aratott. 

Jézus, tudom, én is bűnös, önző, bukott embernek születtem, mint Ádám, és tudom, hogy magamtól nem reménykedhettem a megváltásban. Nem tudok eléggé köszönetet mondani neked, amiért megváltottál kereszthalálod által. Ámen.

Az élet és a halál szöges ellentéte egymásnak. Az Ef 2,1–3 verse feltárja a hitetleneket jellemző rettenetes valóságot. A „vétkeitek”, „engedetlenség”, „testünk kívánságai” és a „harag” kifejezések használatával ezek a versek azt közvetítik, hogy valami szörnyűségesen rossz azoknak az identitásával és élettapasztalatával kapcsolatosan, akik nem Krisztus követői. Milyen elborzasztó leírás! Nincs rosszabb állapot a lelki halálnál.

A halál hamvaiból mégis remény ébred (2,4–5). Akik Krisztusban vannak, azok Isten „alkotása” (2,10), tehát ő valami csodaszépet hozott létre. De hogyan fakadhatna szépség a kétségbeesésből, a csúnyaságból és a teljes pusztulásból? Felfoghatatlannak tűnik, hogy élet származhat a halálból és a kétségbeesésből. Pál apostol azért vázolta fel ezt az éles ellentétet, hogy megtanítsa a hívőknek, kit illet végső soron a dicséret és a dicsőség. A keresztények semmit sem kínálhatnak az üdvösségükért – egyedül Isten gazdag irgalmasságából (2,4), jóságából (2,7), kegyelméből (2,8) és ajándékaként (2,8) nyerhetik el.

A keresztény egyáltalán nem dicsekedhet Isten gyermekeként elnyert rangjával (2,9), sem bölcsességével, engedelmes igyekezetével, erkölcsösségével… semmivel! A hívő lényének minden porcikája éppen ezért az Úr Istennek tartozik hódolattal, betöltve az első nagy parancsolatot (Mt 22,37). Ebből a dicséretből egyenesen következik a második nagy parancsolat (22,39). Isten alkotótevékenysége, amellyel a keresztényeket újjáteremti a halálból az életre, az Ef 2,10 verse szerint jó cselekedeteket kell, hogy eredményezzen felebarátaik irányában – már csak Isten iránti hálájukból fakadóan is.

Jézus, köszönöm, hogy ilyen irgalmat tanúsítottál felém! Szeretnék a te kezed munkája, a te költeményed, a te remekműved lenni! Ámen.

Ez a vers hirdeti ki Krisztus maradéktalan győzelmét a világ országai felett. Jézus megjövendölte ezt az eseményt a Jn 12,31–32 versében, és ez az ígérete A jelenések könyvében valósult meg. Jézus győzelmének a kihirdetése után a huszonnégy vén arcra borult, és imádta Istent (Jel 11,16). A vének A jelenések könyvében öt alkalommal is hasonló módon fejezték ki testtartásukkal szívük viszonyulását (5,8.14; 7,11; 11,16; 19,4).

Ennek az abszolút győzelemnek remegésre kell késztetnie mindazokat, akik lázadnak Krisztus ellen. Végzetüket kimondta és megpecsételte Isten. Rájuk vár az a nyomorúság és büntetés, amelyet János leír látomásában. Jézus végső győzelme mégis nagy reménységgel tölti el követőit. Bár a világban felfordulás uralkodik, a hívők biztosak lehetnek abban, hogy Jézus már győzedelmeskedett a bűn és a halál fölött, és hamarosan az egész föld meglátja majd ezt a győzelmet.Isten országa végre teljes mértékben eljön a földre is úgy, ahogy a mennyben van (Mt 6,9–13). Az idők végén valóra válik Isten ígérete az 1Móz 3,15 verséből, és az asszony utódja örökre összezúzza a kígyó fejét.

Jézus, alig várom, hogy arcra borulva hódolhassak neked! Addig is segíts, kérlek, hogy őrizzem a helyes hozzáállást a szívemben, mindig engedelmeskedjek neked és megbecsüljelek! Ámen.