Debóra és Bárák története rövid szünetet jelent Izráel népének az egyébként nyomasztó hanyatlásában. Hűségüket bizonyítja, hogy készek hallgatni az Úrra és megtenni, amit parancsol. Isten iránti fogékonyságuk éles ellentétben áll azzal a makacs lázadással és keményszívűséggel, amelyet Isten népe tanúsít szinte végig a könyv hátralevő részében.

Az Ószövetségben mindenütt rövid életűek ezek a felcsillanó reménysugarak. Egy-egy személy vagy vezető rövid ideig tartó hűségét nagyon gyorsan özönvízszerű lázadás és a bűn áradata követte. Ez a minta Krisztus idejéig így folytatódott. Jézus engedelmeskedett olyankor is, amikor mindenki más elbukott, és nemcsak egyszer, hanem egész élete során. Péter azt írta, hogy Jézus soha nem vétkezett, hanem teljes mértékben betartotta Isten törvényének a legapróbb részletét is (1Pt 2,22). Ezzel a tökéletes igazsággal mutatta be, hogy ő Isten Fia, akit Isten ajándékként ad mindazoknak, akik a kereszten elvégzett váltságművébe vetik hitüket. Akik Krisztusban vannak, azok örömmel várhatják a napot, amikor bekövetkezik a bűnnel való végleges szakítás, és maga a föld is örökre megtisztul a bűn által emelt gátaktól.

Jézus, segíts hűségesen engedelmeskednem neked, ahogyan Debóra és Bárák is tette! Szeretnék igaz és bátor életet élni akkor is, ha körülöttem széthullani látszik a világ. Ámen.

Illés rendkívüli mennybemenetele bizonyítja, hogy milyen fontos szerepet töltött be prófétaként Isten népe számára történelmük egy igencsak meghatározó szakaszában. Illés sok tekintetben hasonlít Keresztelő Jánosra, aki később Jézus útját készítette elő. Mind János, mind Illés a pusztában élt, szembeszállt kora bűneivel, és megtérésre hívta az embereket. Maga Jézus is rámutatott, hogy e két hatalmas próféta szolgálata összefügg (Mt 17,9–13). Mennybemenetelével Illés előrevetítette Jézus mennybemenetelét (Lk 24,51). Lukács följegyezte, hogy azok, akik tanúi voltak Jézus mennybemenetelének, Isten imádatával reagáltak a történtekre. Egészen bizonyos, hogy azok, akik Illés csodálatos távozását látták, hasonló ámulatba estek, félelem és imádat ébredt bennük – nem Illés, hanem Isten dicsősége iránt.

Amikor a thesszalonikai gyülekezetben kérdések merültek föl Jézus visszatérésével kapcso¬latban, Pál bátorította őket. Az akkori hívők arra számítottak, hogy Jézus még az ő életükben vissza¬tér. Amikor aztán néhányan elhunytak közülük, a többiek föltették a kérdést, hogy mi lesz azokkal, akik Jézus második eljövetele előtt halnak meg. Pál arra biztatta a gyülekezetet, hogy emlékeztessék egymást, milyen jövő vár majd rájuk, amikor Krisztussal együtt lesznek, és ezzel bátorítsák egy¬mást (1Thessz 4,17–18). Jézus mennybemenetele előrevetíti, hogy miben lesz részük azoknak, akik Krisztusban és abban bíznak, amit ő tett értünk. Jézus visszatér, és akkor a halottak föltámadnak, csatlakozva azokhoz, akik még életben vannak, és Krisztusban hisznek, Isten pedig mindnyájukat meghívja az ő jelenlétébe (4,13–18). Illés és Jézus mennybemenetele előre megmutatja azt, hogy mi fog történni azokkal, akik Jézusba helyezték bizalmukat.

Ez a reménység és ígéret ad Jézus minden követőjének kitartást és erőt az élethez ebben a törött és bűnös világban. Illés elragadtatása után Elizeus különféle csodákkal demonstrálta Isten hatalmát ebben a világban (2Kir 2,13–22; 4,1–6,23). Jézus tanítványai – az ő mennybemenetele és pünkösd, azaz a Szentlélek kiáradása után – szintén sok olyan csodát tettek, amelyek Isten hatal¬máról tanúskodtak (ApCsel 2,43). A mai hívők is ismerik Isten hatalmát és a Krisztusban hívők reménységét, továbbá minden okuk megvan arra, hogy higgyék: Isten őket is föl tudja és föl is fogja használni arra, hogy nagyszerű dolgokat vigyen végbe rajtuk keresztül. Mivel a hívők tudják, hogy egy nap majd csatlakozni fognak Jézushoz, félelem nélkül élhetnek itt a földön. Bátran és biztonság¬ban élhetik életüket Isten Lelkének erejével, hiszen tudják, hogy nem a halálé az utolsó szó.

Jézus, amikor rám nehezednek a világ gondjai, segíts felidéznem, milyen dicsőséges jövőt tartogatsz nekem! Add, hogy ezt tudjam lelki testvéreim bátorítására használni! Ámen.

Mordokaj bízott abban, hogy Isten megvédi népét. Mivel Mordokaj hithű zsidó ember volt, biztosak lehetünk abban, hogy hite és elkötelezettsége azon a biztos alapon állt, amelyet Isten prófétái hirdettek. Isten korábban azt mondta Ézsaiás próféta által: „Mivel drága vagy a szememben, becses vagy, és szeretlek, azért embereket adok helyetted és népeket az életedért. Ne félj, mert veled vagyok!” (Ézs 43,4–5) Mordokaj láthatta, amint Isten királynévá tette Esztert, hogy aztán Isten eszköze legyen arra, hogy megmentse népét, és betöltse Isten ígéreteit.

Mordokaj Eszter nevelőapjaként bizonyára megtanította őt arra, hogyan bízzon Istenben, hogyan tegye meg a hitből fakadó lépéseket, és hogy elhiggye: Isten vele lesz. Mordokaj azt tanácsolta Eszter királynénak, hogy „menjen be a királyhoz, könyörögjön hozzá, és esedezzen előtte népéért” (Eszt 4,8). Ugyanígy a hívők minden nehézség közepette számíthatnak rá, hogy „van szószólónk az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus” (1Jn 2,1). Minden kérésünk, amelyet elmondunk, Jézus számára alkalom arra, hogy közbenjárjon értünk.

A hívők biztosak lehetnek abban, hogy Isten szeretne nagy dolgokat véghez vinni gyermekei által. Ézsaiás próféta szavai olyanok, mint egy csatakiáltás: „Nem hallgathatok a Sionért, és nem nyughatom Jeruzsálemért, amíg föl nem derül igazsága, mint a fényesség, és szabadulása, mint az égő fáklya.” (Ézs 62,1) Mordokaj biztos volt benne, hogy ha Eszter hallgatna, akkor „más módon [lenne] enyhülésük és szabadulásuk a zsidóknak” (Eszt 4,14).

Eszter királyné kétségtelenül erőt merített Isten ígéreteiből. Hite erősebb volt a kétségeinél. „…[bemegyek] a királyhoz, a törvény ellenére is. És ha elveszek, hát elveszek.” (Eszt 4,16) Végül tehát hajlandó volt akár az életét is föláldozni, s ezzel előrevetítette azt, ahogyan Jézus föláldozta magát értünk (Lk 22,42; Róm 5,6–11). Krisztus teste, az egyház számára bizonyos, hogy lehetnek bármilyenek is a körülmények, és akármilyen lehetetlennek tűnik is, semmi nem tud elválasztani bennünket Isten szeretetétől (8,38–39).

Jézus, segíts bátorságot merítenem Isten ígéreteiből! Segíts követnem Eszter példáját – bátran, önzetlenül és hűségesen élnem! Ámen.

Bár ez a fejezet nem sorolja fel az összes ősi népcsoportot, azt láthatjuk, hogy a föld valamennyi népe – földrajzi elhelyezkedéstől és nyelvtől függetlenül – Nóétól származott. E család sarja volt Ábrahám, és később Jézus is. Isten Ábrahámmal kötött örök szövetséget, megígérve neki, hogy királyok származnak majd tőle (1Móz 17,6). Az Újszövetség legelső sora bemutatja Jézust mint Messiást, „Ábrahám fiának” nevezve őt (Mt 1,1). Már itt, a Szentírás elején látható, hogy Istennek volt egy terve, amely végül Jézusban mutatkozott meg. Az, hogy Jézus, a megígért utód Ábrahám családjából jött el, megalapozta Isten ígéretének és tervének folytonosságát Mózes első könyvétől A jelenések könyvéig.

Jézus, egyszerre vigasztaló és lelkesítő elképzelni a családfát, amely végül hozzám vezetett. Kérlek, segíts dicsőséget hoznom rá és legfőképpen rád az életemmel! Ámen.

Az ősatyák ismerték a mindenható Istent, de soha nem hallhatták az ő különleges nevét. Isten egészen bensőségesen és világosan nyilatkoztatta ki magát Mózesnek úgy, hogy személyes nevét összekapcsolta mindazokkal a csodákkal, amelyeket addig a pontig tett népéért. Ő az, aki elhívta Ábrahámot, szövetséget kötött vele, és egy egész nép történetét indította el ama egyetlen gyermek révén, akit a pátriárkának és meddő feleségének ígért (1Móz 12; 15). Ő az, aki az emberi gonosz szándékot is fölhasználta arra, hogy József végül Egyiptom második vezetőjévé legyen (50,20). Ő az, aki népét elvezette Egyiptomba, hogy megmeneküljenek a súlyos éhínségtől. És ő az, aki megígérte, hogy kiszabadítja a népet a rabszolgaságból Mózes vezetésével. Biztatta őket, hogy ne aggódjanak, hiszen az az Isten, aki ígéretet tett arra, hogy fellép az érdekükben, ugyanaz az Isten, aki korábban is mindig megsegítette népét.

Ez a személyes kinyilatkoztatás pontosan érthető a keresztények számára. A Biblia Istene nem valami távoli istenség, akit hidegen hagy népe sanyarú sorsa. Ellenkezőleg: Isten egyszerre mindenható, aki mindent teljhatalommal kézben tart, ugyanakkor pedig olyan Isten, aki egészen személyesen törődik gyermekei ügyeivel, és velük van.

Leginkább akkor vált láthatóvá ez a személyes gondoskodás, amikor Jézus megalázta magát, és elhagyva az Atya jobbját, a szolgák helyét vette át a kereszten (Fil 2,5–11). Pál azt írja, hogy Istennek az volt a szándéka, hogy megváltsa népét, ezért Jézus föladta az Istennel való egyenrangúságot, megalázta magát, és emberi testet öltött. És habár az eljövendő korszakban minden térd meg fog hajolni előtte, és minden nyelv vallja majd, hogy Jézus az Úr, szolgálatának eleje világosan rámutatott, hogy Isten milyen mélyre hajolt azért, hogy kifejezze gyermekei iránti személyes szeretetét. Jézus Isten tökéletes Fia, aki mégis szeretettel fordult ellenségeihez is, és a barátainak nevezte őket (Róm 5,10). Ő Isten dicsőségének kisugárzása, mégis képes azokat is szeretni, akik egészen gyermekded módon hisznek (Lk 18,16). Isten a világmindenség Királya, mégis megengedi, hogy esendő emberek úgy menjenek hozzá, mint Atyjukhoz (Róm 8,15). Ő Jahve, a mindenható Úristen.

Jézus, köszönöm, hogy kettéhasítottad a kárpitot, amely elválasztott engem Atyámtól! Köszönöm, hogy lehetővé tetted, hogy személyes, bensőséges kapcsolatba kerülhessek a világmindenség mindenható Istenével! Ámen.

A legirigylésreméltóbb helyet a tábor keleti oldalán Júda törzse foglalta el, mellette pedig Issakár és Zebulon. Ők indultak el elsőként, hogyha Isten arra szólította fel Izráelt. Utánuk Rúben, Simeon és Gád következett. Ahogy a nép vonult a pusztában, Isten jelenléte ott maradt középen – miközben a léviták hordozták a gyülekezet sátrát. Az utolsó hat törzs jött hátul, így a nép mozgás közben is pontosan tükrözte a táborozás rendjét. Júda különösen alkalmas volt Izráel vezetésére, mivel Isten ezt a törzset áldotta meg a legnagyobb számú harcedzett férfival. Sajátos szerepét megőrizte egészen a Messiás eljöveteléig. Júdából származik az, aki uralkodó oroszlánként jön el, kivívja a népek engedelmességét, és örökkévaló jogarral uralkodik (1Móz 49,10). Az Úr Jézus Krisztus Júdától származott mint király, szuverén úr és nagy főpap, noha nem volt lévita. Változást hozott a törvényben, és reményt kínált halála és feltámadása által (Zsid 7,11–14). Ő népének a Júda törzséből származó vezetője; övéi őt követik mindenkor.

Jézus, köszönöm, hogy a történet, amelyet rendelkezésünkre bocsátottál, ilyen gazdag részletekkel számol be arról, ki vagy! Segíts, hogy mindig meg tudjalak őrizni életem középpontjában, miközben egyik napot élem a másik után! Ámen.

Ráháb története reménysugár a nagy pusztulás közepette azon pogány népek számára, amelyek azt a földet lakták, amelyet Isten az ő gyermekeinek ígért. Isten hatalmának és erejének a híre már jóval korábban elérte őket, ennek ellenére hitetlenül megkeményítették a szívüket. Ez oda vezetett, hogy Isten a bűnük miatt ítélettel sújtotta őket. Az üdvtörténet e pontján elsősorban Isten népe, Izráel volt az ítélet végrehajtója; Isten megparancsolta nekik, hogy irtsák ki ezeket a pogány népeket.

Ráháb azonban kivétel volt ez alól. Pogány prostituált létére védelmébe vette a héber kéme¬ket, amikor beléptek az országba, ezért ígéretet kapott arra, hogy meg fog menekülni. Most, hogy elérkezett az ország elfoglalásának az ideje, a kémek megtartották ígéretüket, és megkímélték Ráhábnak és a családjának az életét a várost sújtó pusztulástól.

Ráháb is azok sorába tartozik, akik a legkevésbé voltak méltók rá, mégis elnyerték Isten kegyel¬mét. Máté evangéliumának az elején egy hosszú nemzetségtáblázatot találunk, amely azért került oda, hogy a zsidó olvasók számára igazolja: Jézus Ábrahám és Dávid régen várt, megígért utódja. Azonban ez a nemzetségtáblázat nem olyan, mint amilyet várnánk. Máté nem csak a hit ősatyáit sorolja föl, mint amilyen Ábrahám vagy Dávid volt. Feltűnő, hogy olyan embereket is tartalmaz, akiknek nem lenne ott a helyük, vagy akikről talán nem is hallottunk még. Ilyen például Támár, Betsabé, Áház, Elihud, Mária vagy éppen Ráháb. Közülük némelyeket csak igen röviden említe¬nek meg a Szentírás történeti feljegyzései, némelyeket pedig egyáltalán nem. Egyesek pedig, mint például Betsabé és Ráháb, bűneikről ismertek csupán. Mégis ott szerepelnek név szerint, Jézus sze¬mélyével összekapcsolva.

Az, hogy kik Jézus fölmenői, Isten kegyelmének az egyik legnagyobb bizonyítéka a Szentírás¬ban. Ráháb nemcsak megmenekült a haláltól, hanem bekerült Isten családjába, és részt kapott az Isten népének ígért örökségből. Az ő története erőteljes biztatás a későbbi nemzedékek kire¬kesztettjei, névtelenjei és mindenféle bűnben vétkes személyei számára. Isten kegyelme minden emberre kiterjed. Sőt Isten kegyelme legfényesebben akkor látszik, amikor olyan embereket ment meg és formál át, akiknek egyébként semmi reményük nem volna – amilyen Ráháb is volt.

Jézus, köszönöm, hogy Ráhábnak is jutott szerep a nemzetségtáblázatodban! Köszönöm, hogy mindegyikünket szereted, akárkik vagyunk és akármit tettünk! Segíts követnem a példádat, és feltétel nélkül szeretnem másokat! Ámen.

A dávidi dinasztia uralkodása alatt Isten végig hűségesen megtartotta Dávidnak tett ígéretét. Adónijjá, Salamon bátyja szerette volna követni a trónon apját, Dávidot. Ám Betsabé jól látta, hogy ha Adónijjá kerül a trónra, őt Salamonnal együtt bűnösnek tartaná (1Kir 1,21). Isten ígéretei azonban erősebbnek bizonyultak Adónijjá fondorlatánál. Dávid vérvonala Salamonon, nem pedig Adónijján keresztül folytatódott, mert az Úr jelölte ki Salamont Izráel és Júda uralkodójának. Isten hűségesen oltalmazta Dávid királyi vérvonalát, és így vált lehetővé, hogy megszülessen a királyok Királya, Jézus Krisztus, Dávid utódja, akire az ígéretek mutattak (Mt 1,1). Krisztus által szilárdult meg tökéletesen és végleg Dávid trónja.

Jézus, dicsérlek azért, hogy a te ígéreteid mindig erősebbek a mi terveinknél! Köszönöm csodálatos hűségedet, amely örök garanciát jelent! Ámen.

Az ősi héber kultúrában szükség volt a részletes nemzetségtáblázatokra az örökség és a földhasználati jogok kérdéseinek eldöntéséhez. Kánaán elfoglalását követően mindegyik törzs megkapta a maga részét az ígéret földjéből (Józs 13–21).A tulajdon- és földjog az apáról a legidősebb fiúgyermekre vagy fiúgyermek híján lánygyermekre szállt (4Móz 27,1–11). Az egyéb kérdésekben, például a templomi szolgálat és a trónutódlás kérdésében szintén döntő szerepük volt a nemzetségtáblázatoknak. Az ószövetségi nemzetségtáblázatok arról tanúskodnak, hogy Isten nemzedékeken át hűségesen megtartotta ígéretét, miszerint nagy néppé teszi Izráelt (1Móz 12,1–3).

Jézus nemzetségtáblázata (Mt 1,1–17) jól tükrözi, hogyan tartotta meg Isten az ígéretét Ábrahám, Izsák és Jákób idejétől fogva (ApCsel 13,32–33). Kitűnik belőle, hogy Krisztus a Dávid családjából származó jogos örökös. Isten Jézusban beteljesítette ígéretét, hogy örökös királyt ültet Dávid trónjára (Ézs 9,6–7; Róm
1,2–3).

Jézus, köszönöm Igéd ajándékát, amely lehetővé teszi, hogy visszatekintsek valamennyi ígéretre, amelyet megtartottál! Imádlak mindenhatóságodért, és közben örömmel tekintek előre azokra az ígéreteidre, amelyeket még ezután fogsz beteljesíteni. Ámen.

Noha Dávid harcosként hatalmas sikereket könyvelhetett el, igazán alázatos maradt. Sosem feledkezett meg szerény származásáról, pásztor múltjáról, és győzelmeit nem saját katonai tehetségének, hanem Istennek tulajdonította. Dávid szívében heves vágy támadt, hogy házat építsen az Úrnak, templomot az ő jelenlétének és nevének (1Krón 22,6–10; ApCsel 7,45–46). Amikor Isten közölte Dáviddal, hogy nem ő fogja megépíteni a templomot, hanem egyik fiának jut ez a megtisztelő feladat, Dávid alázatos maradt, és engedett Isten akaratának. Dávid bízott Isten tervében, noha álma nem teljesült.

Jézus is teljes mértékben alávetette emberi akaratát az Atya akaratának (Jn 6,38). Amikor el kellett döntenie, hogy kiissza-e Isten haragjának poharát – és magára veszi-e a világ bűnét a kereszten –, Jézus engedelmes maradt, és bízott az Atya tervében. Noha bármikor élhetett volna isteni jogával, „nem tekintette zsákmánynak azt, hogy Istennel egyenlő” (Fil 2,6).

Jézus, amikor belefeledkezem a saját terveimbe, kérlek, szakíts félbe, és terelj vissza az életemre vonatkozó tökéletes tervedhez! Minden egyes napomat úgy akarom élni, hogy teljesen alávetem magam Isten akaratának. Ámen.

Uzzijjá jó király volt, aki jól kezdte uralkodását (2Krón 26,5), és meg is tapasztalta Isten áldását. Sikereinek köszönhetően azonban felfuvalkodott, és olyan előjogokra tartott igényt, amelyek nem illették volna. Bitorolni próbálta a papi tekintélyt, és tömjénezni akart a templomban. Isten megítélte Uzzijjá gőgjét és felfuvalkodását, és leprával sújtotta őt. Uralma szörnyű kudarccal ért véget, de kinyilatkoztatta azt, hogy Isten népének alázatos királyra van szüksége.

Jézus Uzzijjá ellenpéldája. Őt nem sújtotta lepra, hanem ő gyógyította a leprásokat (Lk 17,11–19). Jézus nem magához ragadott gőgösen olyan előjogokat, amelyek nem illették volna, hanem alázattal és önként lemondott olyan előjogokról, amelyek őt illették (Fil 2,5–11). Jézus egyenlő Istennel, mégis félretette jogai szabad gyakorlását, megalázta magát, emberré lett, és meghalt a kereszten. Ezért magasztalta fel Isten őt a trónra.

Jézus, óvj meg engem a büszkeség veszélyes bűnétől! Tedd olyan alázatossá a szívemet, amilyen a tiéd, hogy munkálkodhass rajtam keresztül, és véghez vihesd Isten céljait! Ámen.

Ennek a versnek a képei Jézus királyi vérvonalát vetítik előre. A fejedelmi bot díszes jogar volt; királyok használták rendelkezéseik közlésére. A hatalmon levők törvényeket hozhattak, és ítéletet hajthattak végre azon, aki nem vetette alá magát uralmuknak. A „míg eljön Siló” homályos értelmű kifejezés; valószínűleg arra az isteni Királyra és törvényhozóra utal, aki Júda családjából származik, és betölti majd ennek a szakasznak az ígéreteit. Ehhez a Királyhoz kell majd hűségesnek lennie mindenkinek, nemcsak azoknak, akik egy adott földi királysághoz tartoznak.

Jézus, a Júda törzséből származó Király hozza el Isten királyságát, és jelenti be Isten uralmát testet öltése által. Egy napon mindenki meg fog hajolni az ő nevére (az égben, a földön és a föld alatt; Fil 2,9–11). Ő a nagy szenvedő szolga; földi szolgálata és „bűnözőként” történt kivégzése látszatra aláássa kozmikus uralmát. Győzelmes feltámadása és dicsőséges mennybemenetele azonban igazolja isteni voltát, és megerősíti őt a királyok Királyaként és az urak Uraként, akit minden ember köteles imádni (Róm 1,4).

Jézus, alig várom a pillanatot, amikor minden teremtmény térdet hajt neved hallatán! Addig segíts, hogy a szívem meghajoljon előtted mindenben, amit teszek! Ámen.